Lehet még...

Végtelen
küzdelem
- félelem
jön velem;

sosem hagy
egyedül
- szétfeszít
legbelül.

Pihennék
- nem lehet;
hihetnék
szépeket.

Az erőm
elhagyott
- hegytetőn
ballagok;

ugrás a
végtelen
- megnyugvás
énnekem.

Nem lehet
ugranom
- lelkemet
nyugtatom;

van itt még
feladat
- megtennék
dolgokat.

Menni kell
még tovább
- ha hiszel,
látsz csodát;

láthatsz még
szépeket
- zöld fákat,
kék eget.

Lehet még
szép napod.
Elhiszed?
Megkapod.

(2019. október 25.) 

Többé már nem...

Síri csend

idelent

- a 

földi lét

oly nehéz;

a

múlt kísért

szerteszét,

szüntelen.
 Büntetem

önmagam,

hasztalan.
 Messze jár

a

kék madár:

a

boldogság

köddé vált;

elrepült,

elkerült

- sohasem

keresem 

többé már. 

(2019. október 15.)

Nincs visszaút

Múltam elől futok, 

a jövőtől félek;

csak zűrzavart látok, 

hogyha körbenézek. 

Lehunyom a szemem, 

nem akarom látni,
hogy szalad az idő
- nincs már mire várni.

A napok csak múlnak, 

egy a másik után, 

mindegyik egyforma, 

a nevük más csupán.

Elmúlik a tavasz, 

véget ér a nyár is, 

búcsút int a szép ősz

- itt van a tél, máris. 

Elszállnak az évek;

mire feleszmélek,

arcom csupa ránc lett

- összegyűrt az élet.

Múltam után nyúlok,
de elillan, tova;
jövőm már halványul:
jő éltem alkonya. 

(2019. október 12.)  

Sírig tartó gyász

Keretbe zárt emlékek,

papírra rótt szavak

- csak ez maradt. 

Életünkben kellékek;

sűrű, sötét anyag

- hozzánk tapad. 

Rideg kő síremlékek;

hömpölygő könnypatak-

ár elragad. 

Haszontalan remények: 

vastag, tömör falak

- a gyász marad. 

2014. október 18. 

Ínség csendje

Lassú léptekkel halad
a fák alatt -
nézd a levélzetet:
megérkezett
az ősz.
Szürkén kanyargó hanyag
füstfonalak
képezik részedet,
egészedet.

Komor köveken kopog
cipőd, zokog -
zoknid vízben ázik;
lábad fázik,
nedves.
Hazaérsz, a tűz lobog,
csendben morog
a vaskályha lángja,
egymagába'.

Utolsót lobban a láng,
a tűz falánk -
körbe' mindent felfal,
lassan elhal,
kihűl.
Kiürül a fáskosár,
csak pár bogár,
mi motoszkál benne:
ínség csendje.

(2015. november)

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;
levél lepereg, széllel tekereg.
Hulló falevél földön elalél;
eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;
sötét fellegek - őszi szellemek.
Komor falakon suhan alakom;
árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom - arcom takarom;
poros ablakok mellett ballagok.
Málló vakolat őriz szagokat;
festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;
múló őszidő, tél jön, temető.

(2014. október 14.)

Kacagó halál

Halálharang zúgása töri meg a csendet. 

Fekete ruhában vonuló emberek,

az út szélén vén kutya szendereg;

még pár perc, és föld takarja a testet.

Elindul a gyászmenet, lassan halad,

sötét masszaként hömpölygő emberáradat

követi a furcsa, szürke árnyakat -

a halál arat. 

Tompán koppanó földdarab,

súlytalan zuhanó, piros rózsaszál;

emberfőkről lekerül a kalap,

a távolban gúnyosan kacag a halál. 

(2014. október/november)

Rettegés

Sötét fellegek

szelik át az eget;

fúj a szél, arcodba süvít.

Fázol, reszketsz,

a félelemtől szinte mozdulatlanná dermedsz,

nem tudod, mi vár még rád

a mai éjszakán.

Behúzott vállakkal, kissé görnyedve lépkedsz,

lábaid maguktól lépnek

előre, egymás után;

kabátod gallérját felhajtod,

lilára fagyott ujjaiddal szorítod.

Az út másik oldaláról egy macska bámul rád.

Nem nézel oda. Nem is kell. Minek?

Így is látod magad előtt a két félelmetes,

sárgán izzó macskaszemet.

Gyorsítod lépteid,

már szinte futsz,

mégsem jutsz

előbbre, mintha egyhelyben járnál.

Nehezen lélegzel... Lehet, hogy már nem is?

A félelem belülről széjjelfeszít.

Nem vagy ura testednek,

elvesztetted a csatát, tudod.

Szemed becsukod. 

Feladod.

Még egy utolsó sóhaj -

ennyi jár neked,

mielőtt kinyitod a szemed.

(2007. szeptember)