Beszélgetések - 2. rész

Én: - Nem tudom... most már igazán nem tudom, hogy létezik-e Isten. 

Belső én:  - Ha történnek csodák - márpedig történnek -, akkor Isten létezik. 

Én: - Ha viszont létezik, akkor csak egy módon, csakis egy módon: nem a nemzetek és nem a vallások módján...

Belső én: - ...hanem a természetén és a szeretetén. 

Beszélgetések - 1. rész

Beszélgetések - 1. rész

Én: - Már neki sincs rám szüksége. Teljesen önálló. 
Belső én: - És ez így van rendjén. Tizennégy lesz...
Én: - De akkor velem mi lesz? Mindketten tudjuk, mi történik azzal, akire már nincs szükség. 
Belső én: - Nem is hinnéd, mekkora szükség van rád. 
Én: - De hát most beszéltük meg, hogy már neki sincs... hiszen már majdnem tizennégy. A huszonegy éves meg... Azt hiszem, nem kell részleteznem. 
Belső én: - Nem is róluk beszélek. 
Én: - Hát akkor? 
Belső én: - Rólad. 
Én: - Rólam? 
Belső én: - Igen. Eljött a te időd. 
Én: - Úgy érted, törődjek magammal? 
Belső én: - Úgy-úgy. 
Én: - Most, hogy mondod... Elkezdtem pilatesezni.
Belső én: - Tudom. Érzem is a változást. 
Én: - És az étkezésemet is megreformáltam.
Belső én: - Na, látod, akad bőven tennivaló. És van itt még valami...
Én: - Arra gondolsz, hogy élvezzem az életet? 
Belső én: - Arra bizony. Nagyszerű, hogy ilyen jól megértjük egymást. 

Kulisszatitkok - Cikkírás főzés közben

A szabadságom utolsó napján fotózni is volt időm. Gondoltam, hogy a gyönyörű téli táj mellett (amiről képeket ITT találtok) lefényképezem, és megmutatom nektek a kedvenc helyemet is - karácsonyi fényben. :) Itt születnek az írásaim, itt készülnek a cikkek és az egyéb általam írt tartalmak: 

Karácsonyfa nem szokványos helyen - az út közepén. :) 

Szerencsére elég nagy a konyhánk, így a konyharész mellett bőven van hely az étkezőnek és a dolgozósaroknak is. Ez egyébként igen praktikus megoldás, vacsorafőzés közben simán összedobok egy cikket is. :) 

Élménykarácsony

"Most élménykarácsonyt akarunk, nem fényképkarácsonyt." - foglalta össze tizenhárom éves lányom az idei ünnep irányvonalát. Töredelmesen bevallom, hogy megszállott "emlékgyártó" vagyok. Általában minden fontos - és kevésbé fontos - történést, eseményt dokumentálok írásban és/vagy (de inkább főleg) fotókkal. 

Egy ideje azonban hiányérzetem van az élményeket illetően, és hamar rá is jöttem, hogy miért: mialatt én állítgatom és kattintgatom a fényképezőgépemet, azalatt a fontos pillanatok elillannak, és ugyan a fénykép megmarad, de mire is fogok emlékezni? Arra, hogy babrálok a fotómasinámmal, miközben körülöttem zajlik az élet... de pontosan mi is?
Ezért aztán eldöntöttem, hogy a jövőben először átélem a pillanatokat, aztán ha sikerül, meg is örökítem őket, ha meg nem, hát nem. Nagyapám nyolcvannegyedik és Kitti lányom tizenharmadik szülinapját már az új felfogás szellemében ünnepeltük. És így telik a karácsonyunk is. Azért teljesen még nem tudtam elnyomni magamban a megrögzött "emlékgyártót", de amikor a kisebbik lányomnak elkezdtem "nyafogni", hogy tavaly ilyenkor már több száz képet készítettem ünnep-kategóriában, ő közölte, hogy "most élménykarácsonyt akarunk, nem fényképkarácsonyt". És ez így van jól. Azt hiszem. 

Szóval, feldíszítettük a fát és a házat, elköltöttük a karácsonyi vacsorát, megvolt az ajándékozás, társasoztunk, játszottunk, bejglit ettünk és tejet ittunk hozzá... nem folytatom a felsorolást, de az ünnep minden percére emlékezni fogok. 

(Azért néhány fotó így is készült. :) De - mentségemre legyen mondva - nem több száz. :))

Vasárnap reggeli szösszenet

Közértbe készülődünk. Ülök a konyhában, az egyik cipő már a lábamon, és "nézek" magam elé. Egy idő után majdnem hétéves unokahúgom megkérdezi:

- Elbambultál?

- Hát, igen... - felelem.

- Te ilyen bambulós vagy? - érkezik a következő kérdés.

Mit is mondhatnék neki... Hogy számtalan "felnőtt probléma" nyomja a vállamat, és ezek megoldásán töröm a fejem?

- Igen, én ilyen bambulós vagyok. - válaszolom.

- Én nem. - vágja rá unokahúgom.

Olyan jó lenne újra gondtalan kisgyermeknek lenni...

Könyvszerelem

Nagy munka folyik a könyvtárunkban. Költözéssel egybekötött megújulás esete forog fenn, aminek én nagyon örülök. Örülök, mert szeretek alkotni. Értelmeset, maradandót, értékeset. És örülök, mert így alkalmam nyílik a számtalan könyvet egyesével kézbe venni. 

Fantasztikus érzés látni, hogy lesz az összevisszaságból rend, rendszer, és hogy hogy lesz egy átlagos teremből temérdek könyv "lakóhelye". Ennél már csak az felemelőbb érzés, hogy részese lehetek ennek a folyamatnak. 

Tanár úr - aki nemcsak a könyvtár, de az IKSZT vezetője is - nagy munkában. Kell a hely a könyveknek.

"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük." (Carlos Ruiz Zafón)

Ihletadó percek

A legjobb ötleteim a zuhany alatt születnek, legyen szó akár egy üzleti tervről, néhány rímpárról, egy regény vázlatáról, vagy akár egy teljes novelláról. A tus alatt, akár a víz a zuhanyrózsából, csak úgy záporoznak a jobbnál-jobb gondolatok. A vízfogyasztásom ennek következtében igencsak környezetbarátnak mondható: ugyanis, ha "órákig" zuhanyoznék, azzal megkockáztatnám, hogy elfelejtem az éppen aktuális "hú, de jó!"-ötletet. Nem beszélve arról, hogy nem lenne szép dolog a bolygónkkal és az emberiséggel szemben, ha pazarolnám a vizet. 

A mosogatás szintén egy olyan cselekvés, ami alatt remekül lehet gondolkodni. Nem olyan hatékony ugyan, mint a zuhanyozás - legalábbis ötletelés szempontjából - ugyanis mosogatás közben azért a gyerekek, kutyák és/vagy papagájok gondoskodnak arról, hogy a figyelmem megosztott legyen. 

Aztán ott van a hajszárítás. Na, igen, ez a kedvenc ihletadó tevékenységem. Mivel általában késő este, vagy korán reggel mosok hajat, nem jellemző, hogy bárki is megzavarna hajszárítás közben. Azt nem  mondom, hogy fordítva is ugyanez a helyzet, mert szerintem a már/még alvó család számára már maga a ketyere zúgása is éppen elég zavaró lehet, hát még az, amikor kétpercenként kapcsolom ki-be a gépezetet, hogy az éppen felmerülő ötlete(ke)t gyorsan le tudjam jegyzetelni.

Szóval, ezek az én ihletet adó perceim. Mert az élet minden egyes pillanatát ki kell használni.

Például az az ötlet, hogy írjak az ihletadó perceimről, szintén hajszárítás közben született. :)

Elengedés

Álmos arcú házak között sietős léptekkel oson a múlt. Karomat kinyújtom, úgy szaladok utána. Már éppen elkapom, de kisiklik a kezeim közül. Talán jobb is ez így. Talán nem is akarom megfogni. Ha kézbe vehetném, nézegetném, megforgatnám, megkopogtatnám, végül belekukkantanék. Látnám az éveket, hónapokat, heteket, napokat. Látnám az embereket. Történeteket is látnék. Ismerős arcok, ismerős történetek - szép és fájó emlékek. Fájnak, mert visszavonhatatlanul elmúltak. Nem akarom, hogy fájjon. Megállok. Zsebreteszem kinyújtott kezem. 

Véleményem a verselemzésről a "Hol vagy, Király?" című versemre kapott kritika kapcsán

Mint minden versemet, a Hol vagy, Király? címűt is közkinccsé tettem annak az íróklubnak a honlapján, amelynek tagja vagyok. Néhány tetszést kinyilvánító hozzászólás mellett egy bírálat is érkezett a művem alá. A kritika megfogalmazója hiányolta a "véres jelenetek" előzményét, megkérdezte, mitől ez a véráradat, tán elvágtam-e a kezem, és egyébként is, a király még sehol, csak a vére áll tócsákban... Hogy is van ez? 

Kifejezetten igénylem az írásaimmal kapcsolatos kritikákat, kiváltképp, ha írótársaimról van szó, hiszen így tanul az ember lánya. Ez az öt évvel ezelőtt kapott negatív vélemény csupán azért maradt meg az emlékezetemben, mert furcsa, számomra kissé bántó stílusban íródott, amit nem tudtam hova tenni, hiszen tőlem távol áll az, hogy kioktató, már-már lenéző stílusban véleményezzem bárki alkotását.

Az úriember az alábbi, udvarias választ kapta tőlem:

Az a jó a költészetben, hogy leírhatod azt, amit érzel, amit gondolsz, ami benned van, s teheted mindezt úgy, hogy nem kell megmagyaráznod, mit miért írtál, miért írtad úgy, ahogy et cetera, et cetera. 
Az irodalomórák számomra legérdekesebb része a verselemzés volt. Csodáltam azokat az embereket, akik pontosan tudták, hogy mit érzett például Petőfi, mialatt megírta a Szeptember végén című versét, vagy bármelyik más, remek költeményét. Az igazság persze az, hogy mosolyogtam. Hisz honnan is tudhatnánk, hogy a régmúlt költői, írói milyen indíttatásból, milyen érzésektől vezérelve írták aktuális műveiket. Persze, következtethetünk a történelmi háttérből, az író életrajzából, de pontosan sosem fogjuk tudni. 
Valahogy így vagyok ezzel én is - félreértés ne essék, nem akarom magam sem Petőfihez, sem más, nagyszerű költőnkhöz hasonlítani, csupán valamiféle magyarázatként, gondolatmenetem megértését megkönnyítendő írtam le a fentieket. 
Ez a "történet" született meg bennem, ezeket a képsorokat láttam magam előtt, ezek az érzések fogtak el, és én szavakba öntöttem a bennem lezajló érzéseket, "eseményeket". 
Akinek nem tetszik, nyilván nem fogja még egyszer elolvasni. J
Köszönöm a hozzászólást. 

Hát ennyit a verselemzésről. J

Minek nekem írói blog?

Azért, mert írok. Sokat, sokfélét. Állandó jelleggel. A munkáimat - a cikkeket és a különböző tartalmakat - viszontlátom a világhálón, és szerettem volna egy olyan helyet, ahol a "hobbiból" írt soraimat is rendezni tudom.

Ez a blog tehát nem az a klasszikus értelemben vett írói blog, amikor "iksz ipszilon" ír egy (két, három, huszonhét) könyvet, és mivel kíváncsiak rá az olvasói, hát tessék, itt egy írói blog. Ez a blog egy másmilyen értelemben vett írói blog. Nekem (még) nem jelent meg könyvem, van viszont több befejezetlen/elkezdett "első regényem". Írtam azonban - és folyamatosan írok - novellákat, verseket, irodalmi ajánlókat és mindenféle tartalmat. Ezen kívül erős késztetést érzek arra, hogy olykor-olykor, erről-arról megosszam a véleményemet a nagyvilággal. Szóval, ez egy ilyen vegyes írói blog. Mert az írás a szenvedélyem.