A bejegyzés címét apukám egyik hajdani (legénykori) füzetéről kölcsönöztem. A nevet, természetesen, megváltoztattam. :) Az ő füzetcímkéjén ez volt olvasható:
Balog Sándor
egoista
S hogy miért e cím? Nos, úgy alakult, hogy ma akadt pár szabad percem, amit arra használtam, hogy elgondolkozzak az élet értelmén, illetve azon, hogy merre, hogyan tovább. Azt, hogy az élet értelmét illetően mire jutottam, itt és most inkább nem részletezném. A "merre tovább?" kérdésre pedig csak félválaszokat sikerült magamból kicsikarnom. Abban viszont megingathatatlanul biztos vagyok, hogy az írást folytatnom kell. Mindjárt elmondom azt is, hogy miért. Tehát ezért választottam címként apukám egykori "névjegyét". Mert ez az írás most rólam szól.
A betűk világa és az irodalom iránti rajongásom egészen kétéves koromig vezethető vissza. Azaz még annál is előbbre, hiszen kétévesen már Petőfi Szeptember végén című versét szavaltam. Pontosabban csak az első versszakát, de ez sem rossz teljesítmény egy kétévestől. Ebben nagy szerepet játszott az anyukám, aki - miután már az összes otthon fellelhető mesekönyvet felolvasta nekem, többször is - a Petőfi összes költeményei című kötetből választotta nekem az "esti meséket".
A következő "fellépésemre" két évet várni kellett: ekkor - négyévesen - mondtam magnóra Hófehérke és a hét törpe, valamint Piroska és a farkas történetét. Annyiszor meghallgattam ezeket a meséket lemezen, hogy egy idő után már kívülről fújtam őket, anyukám szerint pedig ezt feltétlenül meg kellett örökítenünk az utókor számára. Ez alatt anyukám valószínűleg a majdani leszármazottainkat értette, nekem mindenesetre olyannyira nem volt fogalmam arról, hogy ki lehet ez az utókor, hogy az egyik mese felvételének kellős közepén megkérdeztem: "ti kik vagytok?" majd - miután válasz nem érkezett - folytattam tovább a mesémet. Ezek a hangfelvételek a mai napig megvannak (csak magnónk nincs már).
A szavakkal tehát már egészen korán jól bántam, én azonban nem értem be ennyivel, mind többet és többet akartam. :) Négy és fél éves koromra anyukámnak meg kellett tanítania írni és olvasni. Nagyon fontos volt számomra az "Ügy", ugyanis saját magam akartam olvasni az 1982-ben zajló irak-iráni háború alatt Iránban kint ragadt apukám hozzám intézett leveleit, és persze égtem a vágytól, hogy a saját kis kezemmel válaszolhassak neki.
Először csupán a nyomtatott nagybetűkkel boldogultam, így a képeslapokat, a leveleket és az apukám által fordított képregényeket továbbra is anyukám segítségével olvasgattam.
Később a cirill betűkkel is meglehetősen hamar jó barátságba kerültem. Két és fél óra alatt, amíg az iskolától - ahol a harmadik év végén átvettük a negyedik osztályos tankönyveket, köztük az orosz nyelvkönyvet is - a 105-ös Skodával leértünk a Tisza-parti házunkhoz, Nagyrévre, megtanultam oroszul "olvasni".
Az általános iskola ötödik osztályában fogalmazást kellett írnunk arról, hogy miért pont Gellért-hegynek hívják a Gellért-hegyet. A füzet sajnos már nincs meg, csupán nagyjából tudom felidézni a történetet: állatok voltak a szereplői, a "főgonoszt" Gellértnek hívták, aki a halála előtt jó útra tért, ezért a többiek róla nevezték el a hegyet. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy anyukám milyen büszkén mutogatta a barátainak a "művemet", aminek az iskolában is elég nagy sikere lett.
Tizenkét évesen, e ház - akkor még álló - falai között...
...megszületett életem első (hát persze, hogy szerelmes) novellája, az akkoriban divatos, tiniknek szóló Denise-füzetek mintájára. Egyetlen olvasóm - és egyben kritikusom - a nagymamám volt. A "regény" kizárólag pozitív kritikát kapott. :)
Két évvel később, a középiskolai felvételi lapon a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumot jelöltem meg első helyen. A felvételi vizsgán matematikából sikerült 1, azaz egy pontot elérnem, mégis felvettek, annyira tetszett a tanároknak a magyar felvételi keretén belül írt, színes papagájról szóló fogalmazásom (amire, sajnos, már egyáltalán nem emlékszem).
A későbbi munkásságomat már a felnőttkorom jegyzi, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Nem olyan nagy dolgok ezek, ha kívülállóként olvassa az ember. Nekem viszont a végzetem van benne ezekben az apró, réges-régi történésekben. Nem tudok nem írni. Írnom kell. Valamit. Bármit.
A betűk világa és az irodalom iránti rajongásom egészen kétéves koromig vezethető vissza. Azaz még annál is előbbre, hiszen kétévesen már Petőfi Szeptember végén című versét szavaltam. Pontosabban csak az első versszakát, de ez sem rossz teljesítmény egy kétévestől. Ebben nagy szerepet játszott az anyukám, aki - miután már az összes otthon fellelhető mesekönyvet felolvasta nekem, többször is - a Petőfi összes költeményei című kötetből választotta nekem az "esti meséket".
A következő "fellépésemre" két évet várni kellett: ekkor - négyévesen - mondtam magnóra Hófehérke és a hét törpe, valamint Piroska és a farkas történetét. Annyiszor meghallgattam ezeket a meséket lemezen, hogy egy idő után már kívülről fújtam őket, anyukám szerint pedig ezt feltétlenül meg kellett örökítenünk az utókor számára. Ez alatt anyukám valószínűleg a majdani leszármazottainkat értette, nekem mindenesetre olyannyira nem volt fogalmam arról, hogy ki lehet ez az utókor, hogy az egyik mese felvételének kellős közepén megkérdeztem: "ti kik vagytok?" majd - miután válasz nem érkezett - folytattam tovább a mesémet. Ezek a hangfelvételek a mai napig megvannak (csak magnónk nincs már).
A szavakkal tehát már egészen korán jól bántam, én azonban nem értem be ennyivel, mind többet és többet akartam. :) Négy és fél éves koromra anyukámnak meg kellett tanítania írni és olvasni. Nagyon fontos volt számomra az "Ügy", ugyanis saját magam akartam olvasni az 1982-ben zajló irak-iráni háború alatt Iránban kint ragadt apukám hozzám intézett leveleit, és persze égtem a vágytól, hogy a saját kis kezemmel válaszolhassak neki.
Először csupán a nyomtatott nagybetűkkel boldogultam, így a képeslapokat, a leveleket és az apukám által fordított képregényeket továbbra is anyukám segítségével olvasgattam.
Az általános iskola ötödik osztályában fogalmazást kellett írnunk arról, hogy miért pont Gellért-hegynek hívják a Gellért-hegyet. A füzet sajnos már nincs meg, csupán nagyjából tudom felidézni a történetet: állatok voltak a szereplői, a "főgonoszt" Gellértnek hívták, aki a halála előtt jó útra tért, ezért a többiek róla nevezték el a hegyet. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy anyukám milyen büszkén mutogatta a barátainak a "művemet", aminek az iskolában is elég nagy sikere lett.
Tizenkét évesen, e ház - akkor még álló - falai között...
...megszületett életem első (hát persze, hogy szerelmes) novellája, az akkoriban divatos, tiniknek szóló Denise-füzetek mintájára. Egyetlen olvasóm - és egyben kritikusom - a nagymamám volt. A "regény" kizárólag pozitív kritikát kapott. :)
Két évvel később, a középiskolai felvételi lapon a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumot jelöltem meg első helyen. A felvételi vizsgán matematikából sikerült 1, azaz egy pontot elérnem, mégis felvettek, annyira tetszett a tanároknak a magyar felvételi keretén belül írt, színes papagájról szóló fogalmazásom (amire, sajnos, már egyáltalán nem emlékszem).
A későbbi munkásságomat már a felnőttkorom jegyzi, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Nem olyan nagy dolgok ezek, ha kívülállóként olvassa az ember. Nekem viszont a végzetem van benne ezekben az apró, réges-régi történésekben. Nem tudok nem írni. Írnom kell. Valamit. Bármit.
