Lágy dallam száll a kastély felől,
puha rózsaszirmok isszák a zongora szavát.
A kastélykertben ezernyi vadvirág ontja
a tavasz mézédes illatát.
Egy kismadár üldögél a szökőkút szélén,
a sima víz tükrében csodálja magát,
tollát rendbe szedi, gondosan körbenéz:
mennyire szereti drága-szép otthonát!
Halkléptű asszony sétál a kertben,
ernyőjén lágyan csillan egy napsugár,
puha kezével gyöngén végigsimít
napfénytől csillogó, dús barna haján.
Pillangó szárnya suhog a csendben;
oly valószerűtlen ez a pillanat,
mint fakó képeslapon egy rég letűnt korszak,
az idő megállt, az asszony itt maradt.
Nem nyitja száját szóra már senki,
a kastélyban csak a kismadár dalol.
Az asszony hallgatja mosolyogva, némán;
egy keselyű vijjog a távolban, valahol.
Hol vagytok vidám, örömteli évek?
Hová tűnt a szó, hová az emberek?
Vége lett örökre a jónak, a szépnek,
csak a magány maradt, s a növényrengeteg.
A kastély falát repkény borítja,
nincsen már kertész, ki kiirtsa a gazt.
A kerti bokrok, rózsák mind-mind visszasírják
a gyermekzsivajtól zengő, utolsó tavaszt.
Így marad ez már. A múltat visszahozni,
nincs a földön ember, ki lenne hivatott.
A kastélykert bezárult, a sors súlyos keze
rátette a nagy, nehéz lakatot.
S kinek otthona e hely a kezdetektől fogva,
S kinek otthona e hely a kezdetektől fogva,
itt maradt bezárva, a kastélykert foglya.
Aki nem hagyja el többé ezt a helyet,
és hálát ad Istennek, hogy ide születhetett.
Tudja a végzetét, ismeri a jövőt:
semmi nem lesz olyan, mint annak előtt'.
Sorsa most lett teljes: egymagára maradt;
senki sem bontja le körötte a falat.
Az asszony szája többé nem nyílik már szóra,
a kertben várja csendben, mikor jő az óra,
melyen elindulhat az utolsó útra:
fel a felhők fölé, az álmokon túlra.
