Utolsó fejezet

Lágy dallam száll a kastély felől, 

puha rózsaszirmok isszák a zongora szavát. 

A kastélykertben ezernyi vadvirág ontja 

a tavasz mézédes illatát. 

Egy kismadár üldögél a szökőkút szélén, 

a sima víz tükrében csodálja magát, 

tollát rendbe szedi, gondosan körbenéz: 

mennyire szereti drága-szép otthonát! 

Halkléptű asszony sétál a kertben, 

ernyőjén lágyan csillan egy napsugár, 

puha kezével gyöngén végigsimít

napfénytől csillogó, dús barna haján. 

Pillangó szárnya suhog a csendben;

oly valószerűtlen ez a pillanat, 

mint fakó képeslapon egy rég letűnt korszak, 

az idő megállt, az asszony itt maradt. 

Nem nyitja száját szóra már senki, 

a kastélyban csak a kismadár dalol. 

Az asszony hallgatja mosolyogva, némán;

egy keselyű vijjog a távolban, valahol. 

Hol vagytok vidám, örömteli évek? 

Hová tűnt a szó, hová az emberek? 

Vége lett örökre a jónak, a szépnek, 

csak a magány maradt, s a növényrengeteg. 

A kastély falát repkény borítja, 

nincsen már kertész, ki kiirtsa a gazt. 

A kerti bokrok, rózsák mind-mind visszasírják 

a gyermekzsivajtól zengő, utolsó tavaszt. 

Így marad ez már. A múltat visszahozni, 

nincs a földön ember, ki lenne hivatott. 

A kastélykert bezárult, a sors súlyos keze

rátette a nagy, nehéz lakatot.

S kinek otthona e hely a kezdetektől fogva, 

itt maradt bezárva, a kastélykert foglya. 

Aki nem hagyja el többé ezt a helyet, 

és hálát ad Istennek, hogy ide születhetett. 

Tudja a végzetét, ismeri a jövőt: 

semmi nem lesz olyan, mint annak előtt'.

Sorsa most lett teljes: egymagára maradt;

senki sem bontja le körötte a falat. 

Az asszony szája többé nem nyílik már szóra, 

a kertben várja csendben, mikor jő az óra, 

melyen elindulhat az utolsó útra: 

fel a felhők fölé, az álmokon túlra.