Tündérkert

Tündérkert a hely, 

hol utam vezetett, 

Tündérkert a hely, 

hol lelkem nevetett. 

Átléptem a kapun, 

ne kérdezd, miért;

elhagytam a kertet, 

ne kérdezd, kiért.

Már megbántam, hogy akkor 

nem gondoltam át, 

és elkövettem az életemben 

a legnagyobb hibát, 

de megtörtént, s ez ellen 

tenni nem lehet;

magam hibáztatom, 

más erről nem tehet.

De megfordult a szél, 

megéreztem én, 

Tündérkert rám vár, 

s én őrá várok rég. 

Elindulok most, 

nem nézek vissza, 

a föld lábam előtt 

sós könnyeim issza.

Belépek a kapun, 

felnézek az égre, 

könnytől ázott arccal 

leborulok térdre, 

a földet csókolom, 

és áldom az Eget, 

hogy utam, utoljára 

hazavezetett.