Sírig tartó gyász

Keretbe zárt emlékek,

papírra rótt szavak

- csak ez maradt. 

Életünkben kellékek;

sűrű, sötét anyag

- hozzánk tapad. 

Rideg kő síremlékek;

hömpölygő könnypatak-

ár elragad. 

Haszontalan remények: 

vastag, tömör falak

- a gyász marad. 

2014. október 18. 

Őszi merengés

Álmos, szürke utcák,
porladó vakolat;
libbenő függönyök
őriznek szagokat.

Utakon heverő
lehullott levelek -
széllel felrebbenő
emberemlékezet.

Hidegen szitáló
esőben merengek;
mennék már tovább, de
a múlt még nem enged.

Hirtelen feltámad
a hűvös őszi szél,
és kíméletlenül
a régmúltról mesél.

Ismerős zörejek,
ismerős illatok;
senki sincs a téren,
talán én sem vagyok.

Kinyitom a szemem,
eltűnik a tér is,
zsebre teszem kezem,
és eltűnök én is.

(2016. szeptember)

Ínség csendje

Lassú léptekkel halad
a fák alatt -
nézd a levélzetet:
megérkezett
az ősz.
Szürkén kanyargó hanyag
füstfonalak
képezik részedet,
egészedet.

Komor köveken kopog
cipőd, zokog -
zoknid vízben ázik;
lábad fázik,
nedves.
Hazaérsz, a tűz lobog,
csendben morog
a vaskályha lángja,
egymagába'.

Utolsót lobban a láng,
a tűz falánk -
körbe' mindent felfal,
lassan elhal,
kihűl.
Kiürül a fáskosár,
csak pár bogár,
mi motoszkál benne:
ínség csendje.

(2015. november)

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;
levél lepereg, széllel tekereg.
Hulló falevél földön elalél;
eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;
sötét fellegek - őszi szellemek.
Komor falakon suhan alakom;
árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom - arcom takarom;
poros ablakok mellett ballagok.
Málló vakolat őriz szagokat;
festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;
múló őszidő, tél jön, temető.

(2014. október 14.)

Kacagó halál

Halálharang zúgása töri meg a csendet. 

Fekete ruhában vonuló emberek,

az út szélén vén kutya szendereg;

még pár perc, és föld takarja a testet.

Elindul a gyászmenet, lassan halad,

sötét masszaként hömpölygő emberáradat

követi a furcsa, szürke árnyakat -

a halál arat. 

Tompán koppanó földdarab,

súlytalan zuhanó, piros rózsaszál;

emberfőkről lekerül a kalap,

a távolban gúnyosan kacag a halál. 

(2014. október/november)

Rettegés

Sötét fellegek

szelik át az eget;

fúj a szél, arcodba süvít.

Fázol, reszketsz,

a félelemtől szinte mozdulatlanná dermedsz,

nem tudod, mi vár még rád

a mai éjszakán.

Behúzott vállakkal, kissé görnyedve lépkedsz,

lábaid maguktól lépnek

előre, egymás után;

kabátod gallérját felhajtod,

lilára fagyott ujjaiddal szorítod.

Az út másik oldaláról egy macska bámul rád.

Nem nézel oda. Nem is kell. Minek?

Így is látod magad előtt a két félelmetes,

sárgán izzó macskaszemet.

Gyorsítod lépteid,

már szinte futsz,

mégsem jutsz

előbbre, mintha egyhelyben járnál.

Nehezen lélegzel... Lehet, hogy már nem is?

A félelem belülről széjjelfeszít.

Nem vagy ura testednek,

elvesztetted a csatát, tudod.

Szemed becsukod. 

Feladod.

Még egy utolsó sóhaj -

ennyi jár neked,

mielőtt kinyitod a szemed.

(2007. szeptember)

Új élet

Rügyfakadás: kis

bimbóból virág leszel

- ezer csoda vár.