Románc

Apró sóhajtás

- lágy szellő cirógatja

vadvirág arcát.

Sorsfuvallat

Időd már letelt

- szólt a szél, s falevél-

szőnyeg hever lent.

Elengedés

Álmos arcú házak között sietős léptekkel oson a múlt. Karomat kinyújtom, úgy szaladok utána. Már éppen elkapom, de kisiklik a kezeim közül. Talán jobb is ez így. Talán nem is akarom megfogni. Ha kézbe vehetném, nézegetném, megforgatnám, megkopogtatnám, végül belekukkantanék. Látnám az éveket, hónapokat, heteket, napokat. Látnám az embereket. Történeteket is látnék. Ismerős arcok, ismerős történetek - szép és fájó emlékek. Fájnak, mert visszavonhatatlanul elmúltak. Nem akarom, hogy fájjon. Megállok. Zsebreteszem kinyújtott kezem. 

Matsuo Basho: The Old Pond / Az öreg tó

Az öreg tó

Csendes öreg tó

- béka csobban vizébe

- csend van újra már.

Az öreg tó

Csendes öreg tó
- béka csobban vizébe
- csend honol megint.

(fordította: Balog Marianna)

The Old Pond

An old silent pond...

A frog jumps into the pond,

splash! Silence again.

(translated by Harry Behn)

Az eredeti haiku és a szó szerinti angol fordítása: 

Furuike ya

kawazu tobikomu

mizu no oto

(by Matsuo Basho)

Literal translation

Fu-ru (old) i-ke (pond) ya,

ka-wa-zu (frog) to-bi-ko-mu (jumping into)

mi-zu (water) no o-to (sound)

(translated by Fumiko Saisho)

Éltető erő

Tébolyodott kakas kukorékolása ébreszt.

(Bár meglehet, csak vekkere mondta fel a szolgálatot, 

s hamarabb ébresztette az állatot.)

Korán van, a hajnal sem jött még el, 

a falu sem ébred;

alszik a test, és alszik a lélek.

Kinyitom a szemem, körbenézek.

Ismerős a hely: itt vagyok, apámnál;

itt valahogy semmitől sem félek,

messze elkerül bánat és magány.

Felülök. Felállok.

A konyhán át jutok el az ajtóig,

melynek, ha átlépem küszöbét,

jóleső érzés árad testemben szerteszét.

Mindig ezt az érzést kerestem,

és itt, Diósjenőn azt hiszem, megleltem.

Csend, nyugalom. Testes

és füstmentes

levegő.

Béke honol lelkemben.

Beleszippantok a (hegy)vidék illatába,

tüdőm oxigénnel telítődik.

Friss vagyok és üde,

nem úgy, mint otthon,

a kipufogógáztól "hangos" (bel)városban.

Élvezem, ahogy testem minden egyes sejtjét

átjárja az oxigéndús éltető erő,

a levegő.

Nagyokat harapok belőle,

majd előveszem cigarettámat.

Rágyújtok...

(S a koporsómra gyűjtök.)

Fotó: Balog Marianna

Szeretet-napsugár

Közöny-tengeren

szeretet napsugara

némán hatol át.

Testet öltött lélek

"Mély barázdákat szántott az idő arcomon, 

hajam hófehér lett, 

kezem reszkető, 

sűrű ráncokkal szelt. 

Megfáradt szó pihen halkan ajkamon, 

nincs már értelme kiáltani,  

időm letelt. 

Hol van már a remény, 

a lehetőség a szépre, jóra? 

Elment, szinte futva menekült. 

Hiába vártam a bűvös szóra, 

maradt a csend

és én, egyedül. 

Lábaim bottal járnak, 

ritkán kelnek útra, 

kedvenc helyük a régi hintaszék;

szemeim már csak segítséggel látnak, 

eljárt az idő felettük már rég. 

Olyan, mintha tegnap lett volna...

a küszködés, kín, szenvedés, 

mintha az élet szándékosan tolna, 

taszítana engem a halál felé. 

Ez lett a sorsom, 

el kell fogadni. 

Nincs értelme küzdeni folyton, 

bele kell nyugodni. 

Az élet már csak ilyen: 

valakinek több jut, 

míg másnak kevesebb." 

- így szólt a lélek, 

majd az irányítást átvette a test: 

felállt, rendbe szedte magát, 

s reggel lévén, munkába ment. 

A betűk ereje

A szőke lány pár napja érkezett a Balaton-parti faluba. Egy kis házat bérelt, hogy távol az otthon zajától végre befejezhesse élete első regényét; a regényt, ami egy kicsit róla is szólt: félelmeiről, ábrándjairól. Saját lelkét, érzéseit szőtte a sorok közé. 

Épphogy megvirradt. A szőke lány a szomszéd kakas kukorékolására ébredt. Nem volt mérges. Elmosolyodott. Mikor is kelhetne így otthon, a szűk kis bérlakásban, melynek ablakán, ha kinéz, nem lát mást, csak a szemközti ház falát. Köpenybe bújt, és kilépett a teraszra hóna alatt kincsével, a regény kéziratával. Beleszippantott a hűvös, szeptemberi levegőbe, megcsodálta a teraszról nyíló panorámát, a ködbe burkolózó, zöldeskék tavat. Leült az asztalhoz, és írni kezdett. Fázott papucsba bújtatott mezítelen lába, de nem törődött vele. Egyre csak írt. Írt arról a fiatal lányról, aki élete első regényét készült befejezni: 

"Mary újra és újra átolvasta az utolsó fejezetet, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. Megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett. A szomszéd fiú, Gabriel állt a két telket elválasztó közös kerítés másik oldalán. 

- Meghívhatlak egy kávéra? - kérdezte. 

Mary maga sem tudta, hogy miért, de igent mondott. A fiú már korábban is megpróbált a közelébe férkőzni; volt, hogy sikerült is neki. Ilyenkor órákig beszélgettek. Sok közös vonásuk volt, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezett. Mégis, két izgalmasan különböző személyiség voltak. A lányt pont ez riasztotta meg. Félt. Félt egy újabb szerelemtől - hisz a fiú annyira szerethető volt; félt egy újabb csalódástól - hiszen annyi szenvedésben volt már része. Ezért is döntött úgy, hogy inkább nem beszél vele. Most viszont, ezen a kora őszi, reggelbe forduló hajnalon megtört a jég. A közeli kis templom harangjának tisztán csengő hangja már az ebédidőt jelezte, és ők még mindig ott beszélgettek az üres kávéscsészék felett. Mary valósággal itta Gabriel minden szavát, és az érzés, mintha hosszú évek óta ismerné őt, egyre erősebb lett benne. Már nem félt. Készen állt az új kapcsolatra. Sorsuk ott, akkor egy életre megpecsételődött."

A szőke lány újra és újra elolvasta élete első regényének utolsó fejezetét, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. A már jól ismert hang köszönt rá a szomszédból: 

- Jó reggelt! Ma is korán keltél. 

A szomszéd fiú volt, akit mindenki csak "a halász" néven emlegetett. Egyszer valaki, valamiért ráragasztotta ezt a becenevet, és azóta viselte. A szőke lánynak tetszett a fiú, és tudta, hogy ő sem közömbös a számára. Órák hosszat el tudtak beszélgetni, és mindkettejük előtt nagyon hamar világossá vált, hogy sok közös vonásuk van, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezik. Mégis oly különbözőek voltak. A szőke lányt pont ez aggasztotta. Rettegett attól, hogy újból csalódnia kell. A mai reggel azonban más volt... olyan regénybe illő, mondhatni meseszerű. Pár perc múlva már gőzölgő kávéjukat kortyolgatták a fiú kertjében. Teltek a percek, az órák. A szőke lányt és a halászt kéz a kézben érte a déli harangszó.

Utolsó fejezet

Lágy dallam száll a kastély felől, 

puha rózsaszirmok isszák a zongora szavát. 

A kastélykertben ezernyi vadvirág ontja 

a tavasz mézédes illatát. 

Egy kismadár üldögél a szökőkút szélén, 

a sima víz tükrében csodálja magát, 

tollát rendbe szedi, gondosan körbenéz: 

mennyire szereti drága-szép otthonát! 

Halkléptű asszony sétál a kertben, 

ernyőjén lágyan csillan egy napsugár, 

puha kezével gyöngén végigsimít

napfénytől csillogó, dús barna haján. 

Pillangó szárnya suhog a csendben;

oly valószerűtlen ez a pillanat, 

mint fakó képeslapon egy rég letűnt korszak, 

az idő megállt, az asszony itt maradt. 

Nem nyitja száját szóra már senki, 

a kastélyban csak a kismadár dalol. 

Az asszony hallgatja mosolyogva, némán;

egy keselyű vijjog a távolban, valahol. 

Hol vagytok vidám, örömteli évek? 

Hová tűnt a szó, hová az emberek? 

Vége lett örökre a jónak, a szépnek, 

csak a magány maradt, s a növényrengeteg. 

A kastély falát repkény borítja, 

nincsen már kertész, ki kiirtsa a gazt. 

A kerti bokrok, rózsák mind-mind visszasírják 

a gyermekzsivajtól zengő, utolsó tavaszt. 

Így marad ez már. A múltat visszahozni, 

nincs a földön ember, ki lenne hivatott. 

A kastélykert bezárult, a sors súlyos keze

rátette a nagy, nehéz lakatot.

S kinek otthona e hely a kezdetektől fogva, 

itt maradt bezárva, a kastélykert foglya. 

Aki nem hagyja el többé ezt a helyet, 

és hálát ad Istennek, hogy ide születhetett. 

Tudja a végzetét, ismeri a jövőt: 

semmi nem lesz olyan, mint annak előtt'.

Sorsa most lett teljes: egymagára maradt;

senki sem bontja le körötte a falat. 

Az asszony szája többé nem nyílik már szóra, 

a kertben várja csendben, mikor jő az óra, 

melyen elindulhat az utolsó útra: 

fel a felhők fölé, az álmokon túlra. 

Véleményem a verselemzésről a "Hol vagy, Király?" című versemre kapott kritika kapcsán

Mint minden versemet, a Hol vagy, Király? címűt is közkinccsé tettem annak az íróklubnak a honlapján, amelynek tagja vagyok. Néhány tetszést kinyilvánító hozzászólás mellett egy bírálat is érkezett a művem alá. A kritika megfogalmazója hiányolta a "véres jelenetek" előzményét, megkérdezte, mitől ez a véráradat, tán elvágtam-e a kezem, és egyébként is, a király még sehol, csak a vére áll tócsákban... Hogy is van ez? 

Kifejezetten igénylem az írásaimmal kapcsolatos kritikákat, kiváltképp, ha írótársaimról van szó, hiszen így tanul az ember lánya. Ez az öt évvel ezelőtt kapott negatív vélemény csupán azért maradt meg az emlékezetemben, mert furcsa, számomra kissé bántó stílusban íródott, amit nem tudtam hova tenni, hiszen tőlem távol áll az, hogy kioktató, már-már lenéző stílusban véleményezzem bárki alkotását.

Az úriember az alábbi, udvarias választ kapta tőlem:

Az a jó a költészetben, hogy leírhatod azt, amit érzel, amit gondolsz, ami benned van, s teheted mindezt úgy, hogy nem kell megmagyaráznod, mit miért írtál, miért írtad úgy, ahogy et cetera, et cetera. 
Az irodalomórák számomra legérdekesebb része a verselemzés volt. Csodáltam azokat az embereket, akik pontosan tudták, hogy mit érzett például Petőfi, mialatt megírta a Szeptember végén című versét, vagy bármelyik más, remek költeményét. Az igazság persze az, hogy mosolyogtam. Hisz honnan is tudhatnánk, hogy a régmúlt költői, írói milyen indíttatásból, milyen érzésektől vezérelve írták aktuális műveiket. Persze, következtethetünk a történelmi háttérből, az író életrajzából, de pontosan sosem fogjuk tudni. 
Valahogy így vagyok ezzel én is - félreértés ne essék, nem akarom magam sem Petőfihez, sem más, nagyszerű költőnkhöz hasonlítani, csupán valamiféle magyarázatként, gondolatmenetem megértését megkönnyítendő írtam le a fentieket. 
Ez a "történet" született meg bennem, ezeket a képsorokat láttam magam előtt, ezek az érzések fogtak el, és én szavakba öntöttem a bennem lezajló érzéseket, "eseményeket". 
Akinek nem tetszik, nyilván nem fogja még egyszer elolvasni. J
Köszönöm a hozzászólást. 

Hát ennyit a verselemzésről. J

Hol vagy, Király?

A kastély rozsdás, időrágta kapuja nyitva állt; 

beléptem rajta, tervem volt megkeresni a királyt. 

Álmot láttam, borzongatót-szépet: 

én voltam a hősnő, a hős egy kísértet. 

Meg kell őt találjam! - lábaim vittek a kastélyon át;

csak egy cél vezérelt, meglelni a királyt. 

Uram, Királyom! Hol van hát két óvó, ölelő karod? 

Életre kelt az álom, eljöttem hozzád, tudom, te is ezt akarod. 

Nélküled nem élek, és nem is halhatok... 

Tébolyult-őrjítő e köztes állapot!

Segíts rajtam, Király, gyere el értem! 

Vigyél magaddal! Hát hiába kérem?!

Nem élhetek veled, meghalok hát érted; 

ruhámra rászárad élénkpiros véred...

Nézd! Az én vérem a tied mellé csorog...

Gyere gyorsan, Király, nemsoká' meghalok!

Hajamat tépve, ruhámat szaggatva rohantam tovább, 

s egy varázslatillatú pillanatban elém lépett a király. 

Rám nézett gyönyörű, áttetsző szemével, 

átölelt két erős kísértet-kezével. 

Nem szólt egy szót sem, nem is volt rá szükség; 

ketten eggyé váltunk, majd együtt váltunk füstté. 

Felszállott a füst, gomolygott az égbe.

Eljött a Királyom, eljött értem végre! 

Tündérkert

Tündérkert a hely, 

hol utam vezetett, 

Tündérkert a hely, 

hol lelkem nevetett. 

Átléptem a kapun, 

ne kérdezd, miért;

elhagytam a kertet, 

ne kérdezd, kiért.

Már megbántam, hogy akkor 

nem gondoltam át, 

és elkövettem az életemben 

a legnagyobb hibát, 

de megtörtént, s ez ellen 

tenni nem lehet;

magam hibáztatom, 

más erről nem tehet.

De megfordult a szél, 

megéreztem én, 

Tündérkert rám vár, 

s én őrá várok rég. 

Elindulok most, 

nem nézek vissza, 

a föld lábam előtt 

sós könnyeim issza.

Belépek a kapun, 

felnézek az égre, 

könnytől ázott arccal 

leborulok térdre, 

a földet csókolom, 

és áldom az Eget, 

hogy utam, utoljára 

hazavezetett.

Játék az élet

Játék az élet 

- gondolta 

a sárga rózsa, 

s megcsókolta 

a vén zongorát. 

Játék az élet 

- rebegte, 

ki a rózsát 

ottfeledte

a vén zongorán. 

Játék az élet

- sóhajtotta 

a vén zongora. 

Otthon, édes, ihletet adó otthon

Otthagytam a várost, az ingerült és hetyke szókat, kaptam helyettük fákat, felhőt, tavat, hegyeket és mámoros rigókat. :)

Ilyen környezetben könnyű ihletett állapotba kerülni. Hatalmas áldásnak tartom, hogy ilyen gyönyörű helyen élhetek, a tóparttól tíz, a hegyektől öt perc sétára. 

Áprily Lajos: Biztatás

Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj, 

hagyd ott az ingerült és hetyke szókat. 

Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj, 

s hallgasd a zengő, mámoros rigókat. 

Fotó: Balog Marianna

Sara Teasdale: It Will Not Change / Már nem változik

It Will Not Change

by Sara Teasdale

It will not change now

After so many years;

Life has not broken it

With parting or tears;

Death will not alter it,

It will live on

In all my songs for you

When I am gone. 

Sara Teasdale

Már nem változik 

Már nem változik 

Ennyi év után;

A lét nem törte szét, 

Sem könny, sem búcsúzás;

A halál sem teszi rá kezét, 

Tovább éltetik az egek 

Minden neked írt versemben, 

Ha én már nem leszek.

(fordította: Balog Marianna)

Apadó idő

Az idő árja 

bennem csendben szétfolyik 

- viszlát, ifjúság!

 

Aranyszabály

Hogy boldog lehess:

vedd észre az életnek

apró örömét.

Új esély

A hajnal üzen: 

kelj fel ágyadból, ne félj 

- messze még az éj. 

Kék színű vásznat feszített a Föld fölé az Isten

Kék színű vásznat 

feszített a Föld fölé 

- alkot az Isten.

Angyalszárny-tollal

festett fehér felhőkön

arany napkorong.

Ódon-szép festmény, 

tökéletes teremtés

- Isten alkotott.

Eszterránc

A kelkáposzta-főzelék illata beszorult a háromemeletes belvárosi bérház sötét, komor belsőudvarának falai közé. Eszter néni már megint káposztát főz – gondolta Annuska, miközben vadonatúj piros pöttyös labdáját pattogtatta a kockaköveken. Nem szerette a káposztát, és nem szerette Eszter nénit sem, mert Eszter néni sohasem mosolygott, és mindig olyan fura, keserű-szomorú volt a levegő körülötte. A hátsólépcső felől gyerekzsivaj hallatszott. Öt óra van! – ujjongott magában a kislány. Az itt lakó gyerekek minden délután összegyűltek a körfolyosós ház földszintjén.

- Focizunk? - kérdezte Zoli, mutatóujjával a labda felé bökve.

Annuska féltette az új játékát.

- Inkább játsszunk körjátékot. - javasolta.

A kisfiú vállat vont. Ebben a pillanatban kinyílt a sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja. Eszter néni lépett ki rajta, kezében régi könyv, arcán megannyi apró ránc. Mint minden délután, most is leült az ajtó melletti kopott hokedlire, feltette vastag, fekete keretes szemüvegét, és beletemetkezett a könyvébe.

Annuska arcára huncut mosoly ült. Súgott valamit játszópajtásainak, majd két kis kezét kinyújtva jelezte, kezdődhet a körtánc. „Ránc, ránc, eszterránc, eszterránci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, karika, forduljon ki Marika, Marikának ránca.” - énekelték a gyerekek, és a dal végén hangos nevetésben törtek ki. Senki sem mert arra nézni, ahol Eszter néni ült. A sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja hangosan becsapódott. A gyerekek óvatosan odasandítottak: a hokedli üres volt.

- Ez tulajdonképpen nem is olyan vicces. - Zoli hangja komolyan csengett, nem úgy, mint egy nyolcévesé. - Én sajnálom Eszter nénit. Anyu szerint nem is olyan öreg, mint amilyennek látszik.

- Biztos, hogy nagyon öreg, az egész arca csupa ránc. - ellenkezett Annuska.

- Anyu azt mondta, azért ilyen ráncos az arca, mert túl sok pofont kapott az élettől. És egyébként is - folytatta a fiú egyre magabiztosabban - te is leszel egyszer öreg, és akkor a te arcod is csupa ránc lesz.

Annuska hirtelen elszégyellte magát. Elképzelte, hogy ő Eszter néni, és kis barátai rajta nevetnek, őt teszik gúnyolódásuk céltáblájává. Porcelánszínű arca olyan lett, akár a piros pöttyös labda, amely most két kockakő közötti mélyedésben pihent.

Anna kisírt szemekkel bámult a tükörbe. Fogalma sem volt, mihez kezd most, hogy létszámleépítés miatt elbocsátották. Zoli próbálta vigasztalni, mindhiába.

- Elmegyek Anyushoz, ő legalább megért engem. - mondta szemrehányóan férjének.

A kapualjban ismerős illat csapta meg az orrát. Eszter néni megint káposztát főz - gondolta, miközben vadonatúj körömcipőjében áttipegett a kockaköveken. Az első emeleti lakás ajtaja tárva-nyitva állt.

- Zoli telefonált. Már vártalak. - magyarázta az anyja.

Kávéval, teával, ebéddel kínálta lányát, de Anna, ugráló gyomrára hivatkozva, semmit nem kért.

- Nem lesz semmi baj, kislányom. Meglátod, hamarosan minden jóra fordul. Okos vagy, szép és fiatal, egykettőre találsz magadnak új állást.

Anna a vigasztaló szavak hallatán hangos zokogásban tört ki, és csak úgy dőlt belőle a keserű panaszáradat: hogy ő mindig is kereső volt, és egy nap nem sok, annyi ideig sem élősködhet a férje nyakán; hogy nyár van, mi lesz most így a nyaralással, hogy kiesett az ő fizetése, miből finanszírozzák majd a vakációt. Az anyja elnéző mosollyal hallgatta.

- Tudod, Annuskám, én azt kívánom neked, hogy ennél nagyobb gondod sose legyen az életben.

A fiatal nő zokogása hüppögéssé szelídült, majd ingerülten felcsattant:

- Szóval, Anyukám, te is egy követ fújsz Zolival, ugye? Hát képzeljétek el, hogy nekem az, hogy nincs állásom, igenis, nagy tragédia!

- Tudod, mi a nagy tragédia, kislányom? Az, ha valaki elveszíti egy szerettét, vagy az egészségét. Na, az valóban nagy tragédia, Annuskám.

Anna ijedten nézett az anyjára.

- Nincs semmi bajom, ne nézz már úgy, mint egy riadt kisveréb. - nyugtatta meg gyorsan az asszony a lányát. - De itt van például Eszter néni…

A jó öreg Eszter néni. Annát ellepték a kelkáposztaszagú emlékek.

- Mi van Eszter nénivel? - kérdezte nem kevés aggodalommal a hangjában. - Csak nem beteg?

-.Nem, szó sincs ilyesmiről. De emlékszel, egyszer, még kislánykorodban megkérdezted, miért olyan ráncos az arca…

Emlékezett, hát persze, hogy emlékezett. Nyolcévesek voltak Zolival. Későbbi férje úgy helyrerakta őt egy csúnya tréfa miatt, hogy még most is égett az arca, ha rágondolt. Aztán olyan dolgot mondott Eszter néniről, aminek muszáj volt utánajárnia, igaz-e.

- Én akkor, biztosan emlékszel rá, másfelé tereltem a szót, mert úgy gondoltam, kicsi vagy még ahhoz, hogy egy ilyen szomorú történettel terheljem a lelkivilágodat. Most azonban azt gondolom, ha akkor elmesélem neked Eszter néni történetét, talán másképpen fognád fel a dolgokat.

Anna tekintete csupa várakozás volt.

- Eszter néninek is voltak gyerekei. - kezdett bele a történetbe az asszony. - Egy kisfiú és egy kislány, ikrek voltak. Épphogy elkezdték az iskolát, amikor gyógyíthatatlan genetikai betegségükre fény derült. A második osztályt már nem kezdhették el; az állapotuk rohamosan romlott, és szeptemberre, mire elkezdődött az új tanév, Eszter néni eltemette mindkét gyermekét. Az asszony beleroppant a gyászba; férje elhagyta; munkahelyéről, használhatatlanságára hivatkozva, elbocsátották. A pszichiáter leszázalékoltatta, Eszter néni pedig innentől kezdve csak főzött, és olvasott. És még mindig csak főz, és olvas.

- Most is érezni a káposztaszagot a földszinten. - jegyezte meg halkan Anna.

- A kislányának a kelkáposzta-főzelék volt a kedvence, a kisfia pedig nagyon szerette a meséket, rengeteg könyve volt. Minden délután kiültek az ajtó elé, ahol Eszter néni felolvasott a fiának. Ezeket a könyveket olvassa azóta is újra, meg újra.

Anna nagyon rosszul érezte magát, de már egyáltalán nem a létszámleépítés miatt volt elkeseredve. Eszébe jutott a régi „dal”. Az a dal, amellyel Eszter nénit csúnyán kigúnyolták, és ami miatt Zoli először megdorgálta. Elhatározta, hogy bocsánatot kér az asszonytól. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?! Hiszen havonta egyszer eljön ide, az anyjához, és szinte mindig összefut vele is. Elképzelte, ahogy Eszter néni (aki semmit sem változott Anna kislánykora óta: pontosan ugyanannyi ránc ül az arcán, mint annak idején, csak a háta hajlott meg kissé) kinyitja az ajtót, ő elrebegi a bocsánatkérést, Eszter néni a szokásos, mogorva tekintetével, de könnyes szemekkel ránéz, ő pedig megfogja két ráncos, öreg kezét, és könyörög, hogy bocsásson meg neki, bocsásson meg annak a buta kislánynak, aki hajdan olyan nagyon megbántotta.

 Anna csalódottan állt a földszinti saroklakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja előtt. Másodszor is becsöngetett.

- Nincs itthon a néni. - egy nyolcévesforma kislány állt a háta mögött, kezében szép, új piros pöttyös labda.

- Értem. - mosolygott a gyerekre Anna. - És nem tudod, hogy hova ment?

- Dehogynem. A temetőbe.

- Valóban? Ezt a néni mondta neked?

- Igen. Eszter néni a barátom. Mindennap beszélgetünk, és nála szoktam ebédelni, ha kelkáposzta-főzeléket főz. Az a kedvencem.

Anna szíve összefacsarodott a kislány szavai hallatán.

Másnap reggel a telefon csörgésére ébredt.

- Annuskám, - hallotta anyja megrendült hangját - Eszter néni meghalt.

A kagyló nagyot koppant a padlón. Békésen horkoló férje felriadt álmából.

- Mi történt? - kérdezte sápadt feleségéről a parkettán heverő telefonkagylóra pillantva.

Anna nem válaszolt, csak nézett maga elé üres tekintettel. Zoli felvette a telefont a földről. Rövid kérdéseket tett fel, a válaszok hallatán pedig halkan hümmögött. Kicsivel később, amikor felesége abbahagyta a kétségbeesett zokogást, elmesélte neki, amit anyósától megtudott: Eszter nénire a temetőőr talált rá zárás után, gyermekei sírjára borulva, kezében egy mesekönyvvel.

A temetésről hazaérve Anna magába roskadva leült a fésülködőasztalához. Közelebb hajolt a tükörhöz, kisírt szemeivel hunyorított, majd ujjaival az újonnan felfedezett, apró szarkalábakat próbálta kisimítani. Férje egy darabig csendben figyelte az ajtóból, majd halkan megszólalt:

- Eszterránc. 

Minek nekem írói blog?

Azért, mert írok. Sokat, sokfélét. Állandó jelleggel. A munkáimat - a cikkeket és a különböző tartalmakat - viszontlátom a világhálón, és szerettem volna egy olyan helyet, ahol a "hobbiból" írt soraimat is rendezni tudom.

Ez a blog tehát nem az a klasszikus értelemben vett írói blog, amikor "iksz ipszilon" ír egy (két, három, huszonhét) könyvet, és mivel kíváncsiak rá az olvasói, hát tessék, itt egy írói blog. Ez a blog egy másmilyen értelemben vett írói blog. Nekem (még) nem jelent meg könyvem, van viszont több befejezetlen/elkezdett "első regényem". Írtam azonban - és folyamatosan írok - novellákat, verseket, irodalmi ajánlókat és mindenféle tartalmat. Ezen kívül erős késztetést érzek arra, hogy olykor-olykor, erről-arról megosszam a véleményemet a nagyvilággal. Szóval, ez egy ilyen vegyes írói blog. Mert az írás a szenvedélyem.