Mint minden versemet, a Hol vagy, Király? címűt is közkinccsé tettem annak az íróklubnak a honlapján, amelynek tagja vagyok. Néhány tetszést kinyilvánító hozzászólás mellett egy bírálat is érkezett a művem alá. A kritika megfogalmazója hiányolta a "véres jelenetek" előzményét, megkérdezte, mitől ez a véráradat, tán elvágtam-e a kezem, és egyébként is, a király még sehol, csak a vére áll tócsákban... Hogy is van ez?
Kifejezetten igénylem az írásaimmal kapcsolatos kritikákat, kiváltképp, ha írótársaimról van szó, hiszen így tanul az ember lánya. Ez az öt évvel ezelőtt kapott negatív vélemény csupán azért maradt meg az emlékezetemben, mert furcsa, számomra kissé bántó stílusban íródott, amit nem tudtam hova tenni, hiszen tőlem távol áll az, hogy kioktató, már-már lenéző stílusban véleményezzem bárki alkotását.
Az úriember az alábbi, udvarias választ kapta tőlem:
Az a jó a költészetben, hogy leírhatod azt, amit érzel, amit gondolsz, ami benned van, s teheted mindezt úgy, hogy nem kell megmagyaráznod, mit miért írtál, miért írtad úgy, ahogy et cetera, et cetera.
Az irodalomórák számomra legérdekesebb része a verselemzés volt. Csodáltam azokat az embereket, akik pontosan tudták, hogy mit érzett például Petőfi, mialatt megírta a Szeptember végén című versét, vagy bármelyik más, remek költeményét. Az igazság persze az, hogy mosolyogtam. Hisz honnan is tudhatnánk, hogy a régmúlt költői, írói milyen indíttatásból, milyen érzésektől vezérelve írták aktuális műveiket. Persze, következtethetünk a történelmi háttérből, az író életrajzából, de pontosan sosem fogjuk tudni.
Valahogy így vagyok ezzel én is - félreértés ne essék, nem akarom magam sem Petőfihez, sem más, nagyszerű költőnkhöz hasonlítani, csupán valamiféle magyarázatként, gondolatmenetem megértését megkönnyítendő írtam le a fentieket.
Ez a "történet" született meg bennem, ezeket a képsorokat láttam magam előtt, ezek az érzések fogtak el, és én szavakba öntöttem a bennem lezajló érzéseket, "eseményeket".
Akinek nem tetszik, nyilván nem fogja még egyszer elolvasni. J
Köszönöm a hozzászólást.
Hát ennyit a verselemzésről. J
Kifejezetten igénylem az írásaimmal kapcsolatos kritikákat, kiváltképp, ha írótársaimról van szó, hiszen így tanul az ember lánya. Ez az öt évvel ezelőtt kapott negatív vélemény csupán azért maradt meg az emlékezetemben, mert furcsa, számomra kissé bántó stílusban íródott, amit nem tudtam hova tenni, hiszen tőlem távol áll az, hogy kioktató, már-már lenéző stílusban véleményezzem bárki alkotását.
Az úriember az alábbi, udvarias választ kapta tőlem:
Az a jó a költészetben, hogy leírhatod azt, amit érzel, amit gondolsz, ami benned van, s teheted mindezt úgy, hogy nem kell megmagyaráznod, mit miért írtál, miért írtad úgy, ahogy et cetera, et cetera.
Az irodalomórák számomra legérdekesebb része a verselemzés volt. Csodáltam azokat az embereket, akik pontosan tudták, hogy mit érzett például Petőfi, mialatt megírta a Szeptember végén című versét, vagy bármelyik más, remek költeményét. Az igazság persze az, hogy mosolyogtam. Hisz honnan is tudhatnánk, hogy a régmúlt költői, írói milyen indíttatásból, milyen érzésektől vezérelve írták aktuális műveiket. Persze, következtethetünk a történelmi háttérből, az író életrajzából, de pontosan sosem fogjuk tudni.
Valahogy így vagyok ezzel én is - félreértés ne essék, nem akarom magam sem Petőfihez, sem más, nagyszerű költőnkhöz hasonlítani, csupán valamiféle magyarázatként, gondolatmenetem megértését megkönnyítendő írtam le a fentieket.
Ez a "történet" született meg bennem, ezeket a képsorokat láttam magam előtt, ezek az érzések fogtak el, és én szavakba öntöttem a bennem lezajló érzéseket, "eseményeket".
Akinek nem tetszik, nyilván nem fogja még egyszer elolvasni. J
Köszönöm a hozzászólást.
Hát ennyit a verselemzésről. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése