Hol vagy, Király?

A kastély rozsdás, időrágta kapuja nyitva állt; 

beléptem rajta, tervem volt megkeresni a királyt. 

Álmot láttam, borzongatót-szépet: 

én voltam a hősnő, a hős egy kísértet. 

Meg kell őt találjam! - lábaim vittek a kastélyon át;

csak egy cél vezérelt, meglelni a királyt. 

Uram, Királyom! Hol van hát két óvó, ölelő karod? 

Életre kelt az álom, eljöttem hozzád, tudom, te is ezt akarod. 

Nélküled nem élek, és nem is halhatok... 

Tébolyult-őrjítő e köztes állapot!

Segíts rajtam, Király, gyere el értem! 

Vigyél magaddal! Hát hiába kérem?!

Nem élhetek veled, meghalok hát érted; 

ruhámra rászárad élénkpiros véred...

Nézd! Az én vérem a tied mellé csorog...

Gyere gyorsan, Király, nemsoká' meghalok!

Hajamat tépve, ruhámat szaggatva rohantam tovább, 

s egy varázslatillatú pillanatban elém lépett a király. 

Rám nézett gyönyörű, áttetsző szemével, 

átölelt két erős kísértet-kezével. 

Nem szólt egy szót sem, nem is volt rá szükség; 

ketten eggyé váltunk, majd együtt váltunk füstté. 

Felszállott a füst, gomolygott az égbe.

Eljött a Királyom, eljött értem végre!