Álmos arcú házak között sietős léptekkel oson a múlt. Karomat kinyújtom, úgy szaladok utána. Már éppen elkapom, de kisiklik a kezeim
közül. Talán jobb is ez így. Talán nem is akarom megfogni. Ha kézbe vehetném,
nézegetném, megforgatnám, megkopogtatnám, végül belekukkantanék. Látnám az
éveket, hónapokat, heteket, napokat. Látnám az embereket. Történeteket is látnék.
Ismerős arcok, ismerős történetek - szép és fájó emlékek. Fájnak, mert
visszavonhatatlanul elmúltak. Nem akarom, hogy fájjon. Megállok. Zsebreteszem
kinyújtott kezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése