Nyáréj-búcsú

Beszélgetések - 1. rész

Én: - Már neki sincs rám szüksége. Teljesen önálló. 
Belső én: - És ez így van rendjén. Tizennégy lesz...
Én: - De akkor velem mi lesz? Mindketten tudjuk, mi történik azzal, akire már nincs szükség. 
Belső én: - Nem is hinnéd, mekkora szükség van rád. 
Én: - De hát most beszéltük meg, hogy már neki sincs... hiszen már majdnem tizennégy. A huszonegy éves meg... Azt hiszem, nem kell részleteznem. 
Belső én: - Nem is róluk beszélek. 
Én: - Hát akkor? 
Belső én: - Rólad. 
Én: - Rólam? 
Belső én: - Igen. Eljött a te időd. 
Én: - Úgy érted, törődjek magammal? 
Belső én: - Úgy-úgy. 
Én: - Most, hogy mondod... Elkezdtem pilatesezni.
Belső én: - Tudom. Érzem is a változást. 
Én: - És az étkezésemet is megreformáltam.
Belső én: - Na, látod, akad bőven tennivaló. És van itt még valami...
Én: - Arra gondolsz, hogy élvezzem az életet? 
Belső én: - Arra bizony. Nagyszerű, hogy ilyen jól megértjük egymást. 

"A PILATES az én világítótornyom" - a 21 napos nyári pilates-kihívásról röviden

Igen, így, csupa nagybetűvel: PILATES. 

A pilates számomra a kitartásról, az akaraterőről és egy új élet kezdetéről szól. Mert minden mindennel összefügg. 

Augusztus 2-án szembejött velem egy hirdetés a Facebookon, amely egy 21 napos nyári pilates-kihívást reklámozott. Hallottam már a pilatesről, de még sohasem próbáltam, rendkívül vonzó volt azonban számomra az "irányított" testmozgás mindennapjaimba való beépítésének a lehetősége, ezért azonnal csatlakoztam a programhoz, ami nem csupán a naponta elvégzendő fizikai gyakorlatokról szólt, hanem ennél sokkal többről. A vasárnapok kivételével mindennap volt egy "elméleti" rész is, a hozzá tartozó megoldandó feladattal együtt, amelyek segítségével a huszonegyedik nap végére egy teljesen új (élet)szemléletmódot is sikerült elsajátítani. 

Sosem hittem volna például, hogy egy testmozgásos megmérettetés hatására fogom folytatni az időhiány miatt félbehagyott regényírást, vagy hogy a pilatesnek köszönhetően sikerül kiválasztanom a sok-sok végrehajtásra váró tervem közül azt a hármat-négyet, melyek megvalósítása valóban örömet (és hasznot) fog hozni számomra. 

Fizikailag is sokat nyertem azzal, hogy részt vettem ezen az erőpróbán. A fejlődés szembetűnő, és itt nem csak a centiméterekben és/vagy kilogrammokban mérhető változásra kell gondolni. A testtartásom egyenes lett, aminek roppant mód örülök. Ezen kívül nyújtott lábbal ülve meg tudom érinteni a homlokommal a térdemet, és szintén nyújtott lábbal állva már majdnem az egész tenyeremet le tudom tenni a földre. Lehet, hogy ez elsőre kissé viccesen hangzik, de számomra fantasztikus érzés, ahogy fokozatosan tűnik el a merevség a tagjaimból (és az életemből). Ja, és a derékfájásom elmúlt. Hoppá...

A kihívás harmadik napján egy teljesen új élethelyzetbe csöppentem. Két nagygyerekes (21, 13), független, dolgozó nőből/anyából hirtelen nagycsaládos anyuka lettem. Augusztus 9-én "költöztem át" a húgomékhoz, hogy amíg ő kórházban van, vigyázzak az unokaöcséimre (13, 1) és az unokahúgomra (7). 

DE: megcsináltam, végigcsináltam! VOLT IDŐM négy gyerek, a háztartás vezetése, munka (minden este dolgoztam/dolgozom) és számos egyéb "apróság" mellett magamra is. És nemcsak végigcsináltam, de a huszonegy nap eltelte után sem hagytam abba: a Harmónia Pilatessel Klubban folytatom tovább - huszonhárom napja pilatesezek mindennap, és ha odafönt megengedik, ezt a jó szokásomat most már meg is tartom. Mert engem meggyőzött a pilates, és mert épp itt volt az ideje, hogy elkezdjek magammal is foglalkozni. Bármilyen körülmények között. 

Sokat köszönhetek a kihívás megálmodójának, Kiss Zsuzsi pilates oktatónak, aki a legjobbkor "jött", és kirángatott egy olyan fizikai és (főleg) lelkiállapotból, amiből nélküle nem biztos, hogy egyhamar ki tudtam volna kászálódni; a kihívásbeli páromnak, Kiss Zitának, aki mindig egy-két-három órával előttem járt a feladatok végrehajtásával; valamint a kihívás többi résztvevőjének, akikkel a Facebook-csoportunkban tartottuk (és tartjuk) a kapcsolatot, és motiváltuk (illetve továbbra is motiváljuk) egymást. 

Így lett a PILATES (igen, így, csupa nagybetűvel) az én világítótornyom. 

Gorilla bácsi 2.0, avagy Gorilla néni kalandjai - nulladik nap

Mától - bizonytalan ideig - összesen négy kiskorú gyermek nevelőjévé léptem elő. Ez "költözéssel" is járt, ma délután átcuccoltam kedvenc kisebbikkel (13) a húgomék rezidenciájára, három unokaretyerutyámhoz (13, 7, 1). Sokáig gondolkoztam azon hogy a továbbiakban Mary Poppinsnak, avagy Vörös Vezérnek (Gorilla bácsi 2.0) szólíttassam-e magam, aztán végül, a hasamban repkedő pillangók unszolásának engedve, utóbbi mellett döntöttem. (Igazából sosem repkedtek még a hasamban pillangók, de valahol olvastam erről a jelenségről, és hát pont ide illett, mert... csak.) 

Közben - tulajdonképpen nem "közben", hanem három nappal ezelőtt - csatlakoztam egy testmozgásos kihíváshoz, ami napi tíz percet vesz igénybe, 21 napon keresztül. Rettentő elszánt vagyok az üggyel kapcsolatban, és most legalább a végére járhatok annak, hogy van-e a "(sok)kisgyermekes" anyukáknak idejük magukra, vagy hát... nincs, na.  

Ha jól sejtem, Vörös Bébi jó személyi edzőm lesz, úgy egyébként is. :) 

Na, hát erről beszélek. Jó, tudom, Vin Diesel sokkal szebb, mint én, de bebizonyítom hogy én is vagyok olyan tö... talpraesett, mint Shane Wolf, és hogy igenis, méltó vagyok a Gorilla néni "címre", illetve a Vörös Vezér megnevezésre. 

Kép forrása: www.empireonline.com

Természetesen mindez csupán vicc, no, de szószaporítás helyett inkább ugrok egy fejest a nyoszolyámba, hogy reggel hatkor frissen és üdén tudjam kelteni a srácokat. Sípszóval. 

Egész évben szabadságon

Sötétedés után, két cikk megírása között, kiülök a kertbe egy kis tücsökzenét hallgatni. Félelmetes ez a nagy csend (a tücsökzenén kívül, persze) és sötétség, ami körbevesz. (Főleg, amióta elromlott a "közlámpa" a portánk előtt - mindig elfelejtem bejelenteni, tulajdonképpen nem is lényeges.) Na, nem szó szerint félelmetes, csak úgy "költőien". Néha olyan hihetetlennek tűnik, hogy itt vagyok, hogy itt lehetek - egész évben, szabadságon. Ha pedig megunom a nyugalmat, akkor elnézek valamelyik városba. Bár a "megunom-rész" öt év alatt még egyszer sem fordult elő. 

Egy hét édes semmittevés 7.

Vakációnk utolsó napján különösebb, említésre méltó dolog nem történt, de ha már végigdokumentáltam a "kis kiruccanást", ezt a napot sem hagyom "említetlenül". 

Kedvenc kisebbiket hagyom aludni, ma aztán tényleg nem sietünk sehová. Összepakolok és kitakarítok magunk után, összeírom, hogy mit kell venni, és befejezem a La mattanzát. Szuper könyv, majd írok róla. (Kár, hogy ilyen hamar vége lett.) Gyerek felkel, nem sürgetem, szép komótosan elkészülünk, majd elindulunk vásárolni. A búcsúhamburgerrel és a búcsúfagyival letudjuk az ebédet. Szép lassan hazasétálunk; hiányozni fog ez a ráérős tempó. 

Összedobok egy "Isten hozott paradicsomos-cukkinis tésztát" Tesóméknak, és várunk. Rájuk. Ők Kustánszegről hazafelé leugranak még a Balcsihoz, majd a szülővárosunkban is megállnak, Ottósógor meglepi Tesómat egy "lantosutcanyolccal" - a húgom nagy Szomszédok-rajongó, elzarándokolnak hát ahhoz a bizonyos házhoz, ahol annak idején a sorozatot forgatták. Hét óra körül befut az Ottómobil, még mindig rejtély számomra, hogy fér el az autóban ennyi cucc, meg utas... Ottósógor kis szusszanás után hazafuvaroz minket - most valahogy a mi csomagmennyiségünk is többnek tűnik, pedig az sem volt semmi, amivel érkeztünk. 

A bekötőút kátyúit kerülgetjük - otthon, édes otthon - engem meg elfog a végtelen nyugalom érzése. A Börzsöny, amit tegnap a romhányi töltésről csak a messzi távolból láthattam...

...most csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. A nap éppen eltűnik a hegy mögött - aranyszínű, varázsillatú pillanat ez. Hazaértünk. 

Egy hét édes semmittevés 6.

Úgy látszik, a háromnegyed kilences kelés szimpatikus a szervezetemnek, ma is ekkor ébredek. Délelőtt bank, vásárlás, fagyizás, kinyomozzuk, hogy az egyetlen pizzéria már csak panzióként működik. Hurrá! Akkor menjünk át Bánkra ebédelni. Na, azt nem lehet. Kedvenc kisebbik megfúrja az ötletet. Akkor rendelünk. Újabb hurrá, ezúttal szívből jövő, ugyanis az étlapon gyros is szerepel. 

Ebéd után úgy döntünk, soha többet nem eszünk - kissé laktató volt a gyros-tál. Mikor megyünk gurulunk kirándulni? Az "időjárástérkép" folyamatosan változik, kénytelen vagyok a józan paraszti eszemre, meg a két szememre hagyatkozni. Az eget kémlelem. Szerintem indulhatunk.

A legkisebb mértékben sem volt túlzó a szomszéd azon állítása, miszerint a töltésről belátni az egész környéket. A látvány több mint lenyűgöző, keresem a szavakat. Akármerre nézünk, hegyet és napraforgót látunk. A napraforgómezőn túl a Börzsöny vonulatai integetnek felénk. Nemsokára megyünk... HAZA. De előbb még itt van dolgunk.

Elvileg az út, amelyen haladunk, egészen Bánkig visz, de mi most beérjük kevesebbel is. Már gyalogolunk egy ideje, amikor a mellettünk elterülő napraforgómező végén megpillantok egy vadászlest. Megcélozzuk. Kedvenc kisebbik aggódik: nem fognak minket lelőni? Véletlenül... Nem. A vadászlesről lőnek, oda meg éppen mi mászunk fel.

Még mindig nem szereti, ha fényképezik

Nem tudok betelni a látvánnyal, keresem a szavakat, de még mindig nem találom. A fotók a legkevésbé sem tudják visszaadni azt, amit látunk.

Azért munkára fogom a fényképezőgépet (nagyjából tíz méterenként), megpróbálom minden szögből megörökíteni a tájat - kattog a masina, én meg forgok körbe-körbe. Hazafelé, távolról még megcsodáljuk a falut, amelyet úgy ölel körül a természet, akár kagyló a gyöngyét.

A kutyák türelmetlen csaholással köszöntenek, lassan vacsoraidő. A szomszéd meglep minket egy kaláccsal. Ellátjuk az ebeket, a gyerek kakaót készít, én előveszem a vajat. Csodás nap ez a mai is. 

Széllel szálló emlékfoszlány

Ismerős illat, 

szél hozza a tó felől

- integet a múlt. 

Egy hét édes semmittevés 4-5.

2017. július 25. kedd

Kilencre állítottam előző este az ébresztőt, úgy tűnik, teljesen feleslegesen - háromnegyed kilenckor kelek. Mondjuk ez a tegnapi háromnegyed hatos keléshez képest azért már haladás. Vajas kalácsot reggelizünk kakaóval, nem kapkodva, szép komótosan - nem sietünk sehová. Megint engedélyezek magamnak pár fejezetnyi olvasást, majd közlöm kedvenc kisebbikkel, hogy ma bizony a gyaloglásé lesz a főszerep. Mintha némi morgás zaja ütné meg fülemet, de biztos csak rosszul hallottam. 

Fél egykor indulunk, első utunk a hamburgereshez vezet; sajnos gyrosuk még mindig nincs, úgyhogy beérjük két-két hamburgerrel - kell a kalória, főzni viszont nincs kedvem. Elcsomagoltatjuk, majd útközben megesszük valahol. A posta felé vesszük az irányt, feladjuk Farkas Ricsinek a szülinapi képeslapokat, tegnap a vihar miatt ez sajnos elmaradt. Vásárolunk ezt-azt estére, majd leülünk a Lókos-patak partján, amely tökéletes helyszíne egy laza "turistaebédnek". 

Nem szereti, ha fényképezik...

Egy szemtelen darázs, kihasználva a figyelmetlenségemet (jó, hát éppen gyönyörködöm az én táplálkozó kedvenc kisebbikemben) úgy gondolja, hogy "ami az enyém, az az övé is"-alapon mindenféle következmény nélkül beleharaphat a hamburgerembe. Ez meglehetősen érzékenyen érint. "Tejóégegydarázsazennivalómban, majdnemmegettem, azannyakeservitneki!" Aki ismer tudja, hogy már-már betegesen aggodalmas típus vagyok, ráadásul az egyik fixa ideám, hogy szabadban - ha nem muszáj - nem eszünk, mert a darazsak lesben állnak, és csak arra várnak, hogy torkon szúrhassák az embert, lehetőleg belülről. Mire orcán legyinteném a pimaszt, eltűnik, erős dilemmát okozva ezzel nekem - biztos, hogy nem nyeltem le? 

Meg kéne nézni Rákóczi törökmogyorófáját, de nem igazodom ki a térképen. Kedvenc kisebbik morog, ő menne haza (ezek szerint jól hallottam indulás előtt), dehogy van neki kedve sétálgatni. Márpedig itt séta lesz. Meg fotózás. Irány a Községháza, le kell fényképeznem Romhány címerét.

Hozom a szokásos formám, körülbelül száz fotó készül a községházáról, a templomról és a körülöttük található, különféle emlékművekről. 

Látom a gyereken, szívesebben lenne most máshol - na jó, menjünk, együnk egy fagyit (nem, nem baj, hogy a hamburgeresnél már ettél egyet - nyaralunk), aztán majd kitaláljuk, merre induljunk. A fagyi finom, egyformát kérünk: kávé-pisztácia. Van pisztácia! A ruhámon is. Pont a hamburgerszósz-folt mellett. Irány haza, átöltözni.

Kedvenc kisebbik zsörtölődve, én teljes megelégedettséggel nyugtázom, hogy majdnem három órát csavarogtunk. Alakul ez. Felhomályosítom a gyermeket, hogy a nap ezzel még nem ért véget, rövid szusszanás és ruhacsere után irány a természet lágy öle!

Kirándulásunk enyhe morgással kezdődik (már kezdem megszokni - ilyen ez a kamaszkor), a heves hőbörgést azonban egy idő után csacsogás váltja fel, meg az, hogy "hol tudok bemenni a kukoricásba? csinálsz rólam képeket? ó, szotyik, oda is be akarok menni!" Élvezem, élvezzük a létezés minden egyes pillanatát. Átsétálunk a Lókos-patak rozoga hídján, majd a természet által birtokba vett vonatsíneken. Egy majorba "ütközünk", vajon ez itt, innentől magánterület? Szerencsére nem. Továbbmegyünk, az épület mellett legelésző birkák bamba képpel bámulnak ránk. Csodás helyekre visz az utunk, a látvány több mint lenyűgöző.

Olyan békés minden. Jó itt lenni. Meghitten andalgunk az úton, amikor megpillantjuk a dombot. Látom, hogy van egy út, ami a tetejére visz. Majdnem kiugrok a bőrömből, amikor az aljára érünk - Rákóczi törökmogyorófájához vezet!

A háromszáz éves fa káprázatos látványt nyújt. Huszonöt méter átmérőjű lombkoronája tekintélyt parancsolón terpeszkedik a domb felett.

Megérintem a törzsét. Biztos, hogy varázsereje van.

A dombról lenyűgöző kilátás nyílik Romhányra és a környező dimbes-dombos tájra; ide a héten még biztosan visszajövünk, egy alkalom nem elég ennek a sok szépségnek a befogadására.

Elidőzünk még egy darabig ezen a csodálatos helyen, majd hazafelé vesszük az irányt. A kezdeti morgásnak nyoma sincs a kisebbik kedvenc részéről - csiripel, mint egy kismadár, szökdécsel, akár egy őzgida. Kitárt karokkal fut a mezőn, majd hirtelen hasra vágódik, és meghempereg a vadvirágoktól tarkított fűben. Érzem, hogy élek, hogy élünk.

Hazafelé meg kell állnunk a(z egyik) kukoricásnál, a gyerek tudni akarja, milyen érzés elvegyülni a nyurga kukoricatövek között. Szabad. Szabad érzés.

Hazaérve betolunk az arcunkba néminemű táplálékot, habár sem ő, sem én nem vagyunk kifejezetten éhesek. Én pakolászok egy kicsit, teszek-veszek, a kisebbik kedvenc pedig birtokba veszi az elliptikus trénert - le kell dolgozni a vacsorát. Jövök-megyek körülötte - jaj, te gyerek, hát vigyázz már, hát az a zsinór rátekeredett a kondigépre! Kis sértődés, mára vége az edzésnek.

"Anyaaaaa! Nincs internet!" Mi a manó? "Tévé sincs!" Micsoda?! Felhívom a szolgáltatót, központi hiba nincs, elindítanak egy vizsgálatot a vonalon (vagy micsodán), ha távgyógyításban megoldható a probléma, holnapra megjavítják. Szuper. Lehet, hogy egy-két órán belül végeznek is, nyilván csak nem akarnak látatlanban ígérgetni. Megyek, letekerem a gépről azt az izét. Egyáltalán mi ez? Ajaj, ez elszakadt. Lássuk csak! Nincs internet, se tévé, a kezemben viszont van egy elszakadt "zsinór". Hát ez nem zsinór, ez egy kábel! Pontosabban "A Kábel"... Telefon a szolgáltatónak: ne fáradjanak a vizsgálattal, inkább fáradjon erre egy szerelő, lehetőleg olyan, akinek van humorérzéke.
Legalább "sikerült" egy kis csendet varázsolnom - a béke szigetére.

2017. július 26. szerda

Reggel hétkor ébresztő, nyolctól tizenkettőig jöhet a szerelő; kell egy óra, mire az ébredés utáni vonásaim felveszik az emberi megnevezésű kinézetet. Persze már hét előtt felkelek, kihúzom a kukát, majd elolvasom Ottósógor rövid szöveges üzenetét: a kuka ma esedékes, hátul kell kihúzni.

A konyha felől motoszkálás zaja hallatszik, biztos megint a Bella. Hajnalban is megpróbált bejönni. Szerencsére kulcsot másoltatni még nem tud. Kicsit később lenézek. A bejárati ajtó tárva nyitva, a konyhaasztal üres. Gyors leltárt készítek fejben: háromnegyed kakaós kalács, tíz darab zsömle, negyed kiló magvas barna kenyér és fél kiló fehér kenyér odalett. Bellaaaaaa!

Reggelizünk (a gabonapehelyhez nem fért hozzá a büdös dög), olvasunk, beszélgetünk, várunk. Tizenkettőkor felhívom a szolgáltatót - nem, nem felejtettek el, amint tudnak, jönnek. Az a baj, hogy a vihar is. És nincs itthon kenyér. Most már nagyon el kéne indulnunk vásárolni. Kisvártatva megérkezik a bűbájos szerelő, aki egyben varázsló is lehet, mert nem egész három perc alatt megy a tévé, és ismét rácsatlakozhatunk a világhálóra. Igazából tizenhárom percet töltött nálunk, de abból tíz percet a kutyák miatt, a kapuban. Meglehetősen nehéz dolog volt elmagyarázni a dögöknek, hogy a szerelő nem a "tíz fogás, amit mindenképpen meg kell kóstolnod, mielőtt..."-lista egyik kipipálandó tétele.

Mivel útra készen állunk, hogy lehetőleg még a délutánra beígért, és a Bánk irányából már valóban érkező vihar előtt be tudjunk vásárolni, ahogy kiengedem a szerelőt, már indulunk is ebédért, no meg kenyérért. Jól elment az idő (meg amúgy sem terveztem, hogy főzni fogok), úgyhogy megint a hamburgeresnél kötünk ki vásárlás után. Fő a változatosság!

Biztos vagyok benne, hogy nem ússzuk meg szárazon a hazafele utat, de az égiek kegyesek hozzánk, és még időben hazaérünk. Aztán persze rákezd az eső, a vihar viszont elmarad. Öt óra lesz, ma már nem megyünk sehova, mert az eső lába még mindig lóg. Egyébként meg roppant mód élvezem, hogy a feltétlenül szükséges kötelező tennivalókon túl az égvilágon semmi dolgom nincs. Talán rá tudom venni a gyereket, hogy játszunk valamit, aztán olvasok, vagy tévézek (esetleg mindkettő), de legfőképpen "semmitteszek". 

Egy hét édes semmittevés 3.

Többek között az a jó a nyaralásban, hogy az embernek nem kell korán kelnie. 

Háromnegyed hatkor kelek. Első dolgom, hogy ellenőrizzem a pókszörnyet, amit tegnap fedezett fel a kisebbik kedvenc az előtérben, a cipők között. 

Ugye, milyen "cuki"? Nos, a pókszörny eltűnt, és én inkább nem gondolkozom azon, hogy vajon kifelé vette-e az irányt, vagy a lakás felé... 

Nyolc órakor úgy döntök, hogy engedélyezek magamnak egy ágybanolvasós félórát; a kisebbik kedvenc úgyis alszik még, és hát elvégre nyaralunk, vagy mi. Fél tíz tájékán le is teszem a könyvet. A konkrét műveletre mondjuk nem emlékszem. Fél tizenegykor kelek. 

Napközben teszek-veszek, vihart mondanak, nem indulunk el semerre. A délután második felében le is szakad az ég, folyamatosan villámlik, az eső meg úgy esik, hogy keresztbe-kasul. Én ilyet még nem láttam. Remélem, eláll, mire megjönnek a "gyerekek".

Hét körül befut a kedvenc nagyobbik a kedvenc vőjelölttel. Pizzázni készülünk, étterem lesz belőle, végre egy kicsit együtt (l)ehetünk. 

Kapros-feta sajtos göngyölt csirkemellet most eszem először, de biztos, hogy nem utoljára. 

A gesztenyepürével csak egy bajom van: hamar elfogy.

"Hazaérve" őszinte örömmel nyugtázom, hogy a kutyák a kerítésen belül várnak ránk, úgy látszik, egy profi kerítésfoltozó veszett el bennem (valahol jó mélyen). Sztorizgatunk még egy kicsit a gyerekekkel, aztán ők hazafelé veszik az irányt, mi pedig, a kedvenc kisebbikkel rágyúrunk a holnapra. Remélem, jó idő lesz. 

A tegnap esti meglepetés - nekem. Vámpírnaplók hatodik évad, egy számomra eddig ismeretlen tévécsatornán: 

Egy hét édes semmittevés 1-2.

2017. július 22. szombat

Anya-lánya nyaralás indul - húgomék elutaznak, és én nyertem meg az otthonukban eltölthető, egy hétre szóló, kutyafelvigyázással egybekötött üdülési jogot. Kétnapos unokaretyerutyázás után együtt indulunk retyével (unokahúg), rutyával (unokaöcs) és a kedvenc kisebbik lánygyermekkel Romhányba, vakációnk színhelyére. Sofőrünk Ottósógor, aki meglepően jól fogadja, hogy féléves, világkörüli útra is elegendő mennyiségű cuccokat rejtő csomagmennyiséget próbálunk betuszkolni a családi autó csomag- és utasterébe. 

Az út kellemes, nem túl hosszú (ezért /is/ jó, ha az ember lánya egy járásban lakik a húgával); a gyerekek hátul tehetségkutató műsorba is beillő produkciókat adnak elő hol együtt, hol szólóban, gondoskodva arról, hogy a felnőttek fülét bántó csend ne érje. Felváltva "szól" Eminem, a Bars and Melody és az elmaradhatatlan "deszpászító". Hát persze... 

Megérkezünk, körberajongom a házat, hát ez gyönyörű, de tényleg, és ez a pazar kilátás... 

Háromszor is bejárom az ingatlant, lentről fölfelé, majd fentről lefelé, de - nem valami nagy logikai készséggel megáldott (szőke) női mivoltomat nem meghazudtolva - még mindig nem világos, hogy melyik bejárat hova vezet, és jé, hogy kerül ide ez a műhely... ja, hogy ez az előbb is itt volt... akkor melyik a pince, ne zavarjatok már össze, és különben is, melyik ablak hova néz? De szép ez a kilátás! Milyen szuper, hogy elöl is ilyen csodás a panoráma! 

- Ez még mindig a hátsó front, csak másik ablak. - így a húgom. 

- A darazsak? - kérdem.

- Nem jönnek ki. 

- Biztos? 

- Biztos. A két ablak között vannak, befelé nincs járatuk, csak kifelé van pici lyuk az üvegen. 

- De ott oldalt, ott nyitott...

- Nem nyitott. 

- Ja, akkor jól van. 

Kutyákat egyszer etetni, házba nem beengedni, nem elkényeztetni. Jól van, jól van, értem én. Istenem, de gyönyörű a kilátás... Nem tudok elszakadni a látványtól. Turistaút van-e? Valahol van, keressétek meg. Megkeressük. 

Reszkessetek betörőkbe illő rohangászás-csomagolás-készülődés, a legfrissebb rutya (kisebbik unokaöcs) kézről kézre jár, a kutyák láb alatt, kint a szomszéd, gyere, bemutatlak - ha bármi gond lenne, de nem lesz. Nem lesz? Telefon a kedvenc nagyobbik lánygyermeknek, minden rendben van otthon? hát persze, de ugye ötödszörre nem hívsz fel? 

Meghitt családi vacsora, lecsókolbász, mustáros torma, ilyet még nem ettem. Cikket kell írnom, Ottósógornak sürgős tévéznivalója akad, megy A mi kis falunk - nem nézed? nem, kétszer láttam minden részt, kivéve az elsőt - azt négyszer. Gyerekeknek fürdés, korán fekvés, fél ötkor ébresztő. 

2017. július 23. vasárnap

Tényleg fél ötkor kelünk, mindenki álmos, kivéve a gyerekeket, ők izgatottak. Reszkessetek betörők-"fíling" újratöltve - rohangászás fentről le, lentről fel, kapkodás, minden megvan? ha nem, max. hazaugrunk. Hehe. 

Minden világos? Világos hát. Mi is a wifi jelszó? hátha kitörlődik, szomszéd telefonszáma? megvan, melyik kulcs melyik zárhoz, minden világos... Minden világos? 

Esik az eső, el fog ázni a babakocsi a csomagtartón, majd megszárad. Puszi-puszi, mindenki vigyázzon mindenkire, ha valami van, telefonálunk. Család autóba be, indulás. Dörög. 

Anya-lánya nyaralás indul - ketten egy ekkora házban, mi lesz, ha vihar lesz éjjel?

---

Tesómék távoztával egy kicsit leeresztünk, és eggyel kisebb sebességbe kapcsolunk. :) Öt perc sem telik el a gazdák távozása óta, Bella már kopogtat is a lenti ajtón. Hiába, no... kell ide az erős férfikéz. Elmagyarázom neki, hogy a lakás továbbra is tabu a számára. Fent szöszölünk Kittivel, amikor meghalljuk, hogy lent is szöszöl valaki... Bella! Elfelejtettem bezárni az ajtót... Kutya ki, ajtó bezár. Bella nem tágít, kicsit erőszakos. Huszonhárom "Micsinálsznemmészahelyedre?!" után úgy tűnik, feladja.

Kimegyünk vásárolni, feltankolunk két napra, tizenegykor nyit a hamburgeres. Nem baj, visszajövünk. Bella az út mellett vár minket... Kiszökött a büdös kutyája. Aztán még kétszer. Kerítésfoltozás után egy kis munka következik, még jó, hogy imádom, amit csinálok.

Ebédidő van, indulnánk valamerre, de jön a vihar - legalább befejezem a könyvemet. Olvasásügyileg. (Még ilyet.. napközben olvasni... csak bele ne szokjak a jóba.) A Bella megint kiszökött, de most magával rántotta a bűn mocsarába a testvérét is. Kerítésfoltozás kettőpontnulla. Most sokkal jobb lett - ezen menjetek ki, ha tudtok, büdös dögök!

A vihar odébbáll, igazából nem is volt vihar, csak egy-két dörgés, meg pár csepp eső. Nézzük meg azt a hamburgerest, gyrost akarok enni. Gyros nincs, narancsfagyi van. Meg persze hamburger. Meg hotdog. Akkor legyen egy kis hamburger, meg pisztácia. Ja, hogy a pisztácia kifogyott... Gondolom, csokoládé nem is volt. A hamburger tényleg kicsi. Sebaj, éljen a fogyókúra!

A nap további részét házon/kerten belül töltjük, ugyanis vészesen keringőznek felettünk a viharfellegek. A kedvenc kisebbik könyvvel a kezében ül a tévé előtt, én meg teszek-veszek, írok és sóhajtozom, valahányszor kinézek az ablakon. Kéne írnom egy haikut erről a csodás látképről. De előtte még gyorsan összedobok egy cikket. 

Napszentület

Aranysárgára

festi át a kék eget

a lenyugvó nap.

Balog Marianna, egoista

A bejegyzés címét apukám egyik hajdani (legénykori) füzetéről kölcsönöztem. A nevet, természetesen, megváltoztattam. :) Az ő füzetcímkéjén ez volt olvasható: 

Balog Sándor

egoista

S hogy miért e cím? Nos, úgy alakult, hogy ma akadt pár szabad percem, amit arra használtam, hogy elgondolkozzak az élet értelmén, illetve azon, hogy merre, hogyan tovább. Azt, hogy az élet értelmét illetően mire jutottam, itt és most inkább nem részletezném. A "merre tovább?" kérdésre pedig csak félválaszokat sikerült magamból kicsikarnom. Abban viszont megingathatatlanul biztos vagyok, hogy az írást folytatnom kell. Mindjárt elmondom azt is, hogy miért. Tehát ezért választottam címként apukám egykori "névjegyét". Mert ez az írás most rólam szól.

A betűk világa és az irodalom iránti rajongásom egészen kétéves koromig vezethető vissza. Azaz még annál is előbbre, hiszen kétévesen már Petőfi Szeptember végén című versét szavaltam. Pontosabban csak az első versszakát, de ez sem rossz teljesítmény egy kétévestől. Ebben nagy szerepet játszott az anyukám, aki - miután már az összes otthon fellelhető mesekönyvet felolvasta nekem, többször is - a Petőfi összes költeményei című kötetből választotta nekem az "esti meséket".

A következő "fellépésemre" két évet várni kellett: ekkor - négyévesen - mondtam magnóra Hófehérke és a hét törpe, valamint Piroska és a farkas történetét. Annyiszor meghallgattam ezeket a meséket lemezen, hogy egy idő után már kívülről fújtam őket, anyukám szerint pedig ezt feltétlenül meg kellett örökítenünk az utókor számára. Ez alatt anyukám valószínűleg a majdani leszármazottainkat értette, nekem mindenesetre olyannyira nem volt fogalmam arról, hogy ki lehet ez az utókor, hogy az egyik mese felvételének  kellős közepén megkérdeztem: "ti kik vagytok?" majd - miután válasz nem érkezett - folytattam tovább a mesémet. Ezek a hangfelvételek a mai napig megvannak (csak magnónk nincs már).

A szavakkal tehát már egészen korán jól bántam, én azonban nem értem be ennyivel, mind többet és többet akartam. :) Négy és fél éves koromra anyukámnak meg kellett tanítania írni és olvasni. Nagyon fontos volt számomra az "Ügy", ugyanis saját magam akartam olvasni az 1982-ben zajló irak-iráni háború alatt Iránban kint ragadt apukám hozzám intézett leveleit, és persze égtem a vágytól, hogy a saját kis kezemmel válaszolhassak neki.

Először csupán a nyomtatott nagybetűkkel boldogultam, így a képeslapokat, a leveleket és az apukám által fordított képregényeket továbbra is anyukám segítségével olvasgattam.

Később a cirill betűkkel is meglehetősen hamar jó barátságba kerültem. Két és fél óra alatt, amíg az iskolától - ahol a harmadik év végén átvettük a negyedik osztályos tankönyveket, köztük az orosz nyelvkönyvet is - a 105-ös Skodával leértünk a Tisza-parti házunkhoz, Nagyrévre, megtanultam oroszul "olvasni".

Az általános iskola ötödik osztályában fogalmazást kellett írnunk arról, hogy miért pont Gellért-hegynek hívják a Gellért-hegyet. A füzet sajnos már nincs meg, csupán nagyjából tudom felidézni a történetet: állatok voltak a szereplői, a "főgonoszt" Gellértnek hívták, aki a halála előtt jó útra tért, ezért a többiek róla nevezték el a hegyet. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy anyukám milyen büszkén mutogatta a barátainak a "művemet", aminek az iskolában is elég nagy sikere lett.

Tizenkét évesen, e ház - akkor még álló - falai között...

...megszületett életem első (hát persze, hogy szerelmes) novellája, az akkoriban divatos, tiniknek szóló Denise-füzetek mintájára. Egyetlen olvasóm - és egyben kritikusom - a nagymamám volt. A "regény" kizárólag pozitív kritikát kapott. :)

Két évvel később, a középiskolai felvételi lapon a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumot jelöltem meg első helyen. A felvételi vizsgán matematikából sikerült 1, azaz egy pontot elérnem, mégis felvettek, annyira tetszett a tanároknak a magyar felvételi keretén belül írt, színes papagájról szóló fogalmazásom (amire, sajnos, már egyáltalán nem emlékszem).

A későbbi munkásságomat már a felnőttkorom jegyzi, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Nem olyan nagy dolgok ezek, ha kívülállóként olvassa az ember. Nekem viszont a végzetem van benne ezekben az apró, réges-régi történésekben. Nem tudok nem írni. Írnom kell. Valamit. Bármit.

Kulisszatitkok - Cikkírás főzés közben

A szabadságom utolsó napján fotózni is volt időm. Gondoltam, hogy a gyönyörű téli táj mellett (amiről képeket ITT találtok) lefényképezem, és megmutatom nektek a kedvenc helyemet is - karácsonyi fényben. :) Itt születnek az írásaim, itt készülnek a cikkek és az egyéb általam írt tartalmak: 

Karácsonyfa nem szokványos helyen - az út közepén. :) 

Szerencsére elég nagy a konyhánk, így a konyharész mellett bőven van hely az étkezőnek és a dolgozósaroknak is. Ez egyébként igen praktikus megoldás, vacsorafőzés közben simán összedobok egy cikket is. :)