2017. július 25. kedd
Kilencre állítottam előző este az ébresztőt, úgy tűnik, teljesen feleslegesen - háromnegyed kilenckor kelek. Mondjuk ez a tegnapi háromnegyed hatos keléshez képest azért már haladás. Vajas kalácsot reggelizünk kakaóval, nem kapkodva, szép komótosan - nem sietünk sehová. Megint engedélyezek magamnak pár fejezetnyi olvasást, majd közlöm kedvenc kisebbikkel, hogy ma bizony a gyaloglásé lesz a főszerep. Mintha némi morgás zaja ütné meg fülemet, de biztos csak rosszul hallottam.
Kilencre állítottam előző este az ébresztőt, úgy tűnik, teljesen feleslegesen - háromnegyed kilenckor kelek. Mondjuk ez a tegnapi háromnegyed hatos keléshez képest azért már haladás. Vajas kalácsot reggelizünk kakaóval, nem kapkodva, szép komótosan - nem sietünk sehová. Megint engedélyezek magamnak pár fejezetnyi olvasást, majd közlöm kedvenc kisebbikkel, hogy ma bizony a gyaloglásé lesz a főszerep. Mintha némi morgás zaja ütné meg fülemet, de biztos csak rosszul hallottam.
Fél egykor indulunk, első utunk a hamburgereshez vezet; sajnos gyrosuk még mindig nincs, úgyhogy beérjük két-két hamburgerrel - kell a kalória, főzni viszont nincs kedvem. Elcsomagoltatjuk, majd útközben megesszük valahol. A posta felé vesszük az irányt, feladjuk Farkas Ricsinek a szülinapi képeslapokat, tegnap a vihar miatt ez sajnos elmaradt. Vásárolunk ezt-azt estére, majd leülünk a Lókos-patak partján, amely tökéletes helyszíne egy laza "turistaebédnek".
 |
| Nem szereti, ha fényképezik... |
Meg kéne nézni Rákóczi törökmogyorófáját, de nem igazodom ki a térképen. Kedvenc kisebbik morog, ő menne haza (ezek szerint jól hallottam indulás előtt), dehogy van neki kedve sétálgatni. Márpedig itt séta lesz. Meg fotózás. Irány a Községháza, le kell fényképeznem Romhány címerét.
Hozom a szokásos formám, körülbelül száz fotó készül a községházáról, a templomról és a körülöttük található, különféle emlékművekről.
Hozom a szokásos formám, körülbelül száz fotó készül a községházáról, a templomról és a körülöttük található, különféle emlékművekről.
Látom a gyereken, szívesebben lenne most máshol - na jó, menjünk, együnk egy fagyit (nem, nem baj, hogy a hamburgeresnél már ettél egyet - nyaralunk), aztán majd kitaláljuk, merre induljunk. A fagyi finom, egyformát kérünk: kávé-pisztácia. Van pisztácia! A ruhámon is. Pont a hamburgerszósz-folt mellett. Irány haza, átöltözni.
Kedvenc kisebbik zsörtölődve, én teljes megelégedettséggel nyugtázom, hogy majdnem három órát csavarogtunk. Alakul ez. Felhomályosítom a gyermeket, hogy a nap ezzel még nem ért véget, rövid szusszanás és ruhacsere után irány a természet lágy öle!
Kirándulásunk enyhe morgással kezdődik (már kezdem megszokni - ilyen ez a kamaszkor), a heves hőbörgést azonban egy idő után csacsogás váltja fel, meg az, hogy "hol tudok bemenni a kukoricásba? csinálsz rólam képeket? ó, szotyik, oda is be akarok menni!" Élvezem, élvezzük a létezés minden egyes pillanatát. Átsétálunk a Lókos-patak rozoga hídján, majd a természet által birtokba vett vonatsíneken. Egy majorba "ütközünk", vajon ez itt, innentől magánterület? Szerencsére nem. Továbbmegyünk, az épület mellett legelésző birkák bamba képpel bámulnak ránk. Csodás helyekre visz az utunk, a látvány több mint lenyűgöző.
Olyan békés minden. Jó itt lenni. Meghitten andalgunk az úton, amikor megpillantjuk a dombot. Látom, hogy van egy út, ami a tetejére visz. Majdnem kiugrok a bőrömből, amikor az aljára érünk - Rákóczi törökmogyorófájához vezet!
A háromszáz éves fa káprázatos látványt nyújt. Huszonöt méter átmérőjű lombkoronája tekintélyt parancsolón terpeszkedik a domb felett.
Megérintem a törzsét. Biztos, hogy varázsereje van.
A dombról lenyűgöző kilátás nyílik Romhányra és a környező dimbes-dombos tájra; ide a héten még biztosan visszajövünk, egy alkalom nem elég ennek a sok szépségnek a befogadására.
Elidőzünk még egy darabig ezen a csodálatos helyen, majd hazafelé vesszük az irányt. A kezdeti morgásnak nyoma sincs a kisebbik kedvenc részéről - csiripel, mint egy kismadár, szökdécsel, akár egy őzgida. Kitárt karokkal fut a mezőn, majd hirtelen hasra vágódik, és meghempereg a vadvirágoktól tarkított fűben. Érzem, hogy élek, hogy élünk.
Hazafelé meg kell állnunk a(z egyik) kukoricásnál, a gyerek tudni akarja, milyen érzés elvegyülni a nyurga kukoricatövek között. Szabad. Szabad érzés.
Hazaérve betolunk az arcunkba néminemű táplálékot, habár sem ő, sem én nem vagyunk kifejezetten éhesek. Én pakolászok egy kicsit, teszek-veszek, a kisebbik kedvenc pedig birtokba veszi az elliptikus trénert - le kell dolgozni a vacsorát. Jövök-megyek körülötte - jaj, te gyerek, hát vigyázz már, hát az a zsinór rátekeredett a kondigépre! Kis sértődés, mára vége az edzésnek.
"Anyaaaaa! Nincs internet!" Mi a manó? "Tévé sincs!" Micsoda?! Felhívom a szolgáltatót, központi hiba nincs, elindítanak egy vizsgálatot a vonalon (vagy micsodán), ha távgyógyításban megoldható a probléma, holnapra megjavítják. Szuper. Lehet, hogy egy-két órán belül végeznek is, nyilván csak nem akarnak látatlanban ígérgetni. Megyek, letekerem a gépről azt az izét. Egyáltalán mi ez? Ajaj, ez elszakadt. Lássuk csak! Nincs internet, se tévé, a kezemben viszont van egy elszakadt "zsinór". Hát ez nem zsinór, ez egy kábel! Pontosabban "A Kábel"... Telefon a szolgáltatónak: ne fáradjanak a vizsgálattal, inkább fáradjon erre egy szerelő, lehetőleg olyan, akinek van humorérzéke.
Legalább "sikerült" egy kis csendet varázsolnom - a béke szigetére.
2017. július 26. szerda
Reggel hétkor ébresztő, nyolctól tizenkettőig jöhet a szerelő; kell egy óra, mire az ébredés utáni vonásaim felveszik az emberi megnevezésű kinézetet. Persze már hét előtt felkelek, kihúzom a kukát, majd elolvasom Ottósógor rövid szöveges üzenetét: a kuka ma esedékes, hátul kell kihúzni.
A konyha felől motoszkálás zaja hallatszik, biztos megint a Bella. Hajnalban is megpróbált bejönni. Szerencsére kulcsot másoltatni még nem tud. Kicsit később lenézek. A bejárati ajtó tárva nyitva, a konyhaasztal üres. Gyors leltárt készítek fejben: háromnegyed kakaós kalács, tíz darab zsömle, negyed kiló magvas barna kenyér és fél kiló fehér kenyér odalett. Bellaaaaaa!
Reggelizünk (a gabonapehelyhez nem fért hozzá a büdös dög), olvasunk, beszélgetünk, várunk. Tizenkettőkor felhívom a szolgáltatót - nem, nem felejtettek el, amint tudnak, jönnek. Az a baj, hogy a vihar is. És nincs itthon kenyér. Most már nagyon el kéne indulnunk vásárolni. Kisvártatva megérkezik a bűbájos szerelő, aki egyben varázsló is lehet, mert nem egész három perc alatt megy a tévé, és ismét rácsatlakozhatunk a világhálóra. Igazából tizenhárom percet töltött nálunk, de abból tíz percet a kutyák miatt, a kapuban. Meglehetősen nehéz dolog volt elmagyarázni a dögöknek, hogy a szerelő nem a "tíz fogás, amit mindenképpen meg kell kóstolnod, mielőtt..."-lista egyik kipipálandó tétele.
Mivel útra készen állunk, hogy lehetőleg még a délutánra beígért, és a Bánk irányából már valóban érkező vihar előtt be tudjunk vásárolni, ahogy kiengedem a szerelőt, már indulunk is ebédért, no meg kenyérért. Jól elment az idő (meg amúgy sem terveztem, hogy főzni fogok), úgyhogy megint a hamburgeresnél kötünk ki vásárlás után. Fő a változatosság!
Biztos vagyok benne, hogy nem ússzuk meg szárazon a hazafele utat, de az égiek kegyesek hozzánk, és még időben hazaérünk. Aztán persze rákezd az eső, a vihar viszont elmarad. Öt óra lesz, ma már nem megyünk sehova, mert az eső lába még mindig lóg. Egyébként meg roppant mód élvezem, hogy a feltétlenül szükséges kötelező tennivalókon túl az égvilágon semmi dolgom nincs. Talán rá tudom venni a gyereket, hogy játszunk valamit, aztán olvasok, vagy tévézek (esetleg mindkettő), de legfőképpen "semmitteszek".
Kedvenc kisebbik zsörtölődve, én teljes megelégedettséggel nyugtázom, hogy majdnem három órát csavarogtunk. Alakul ez. Felhomályosítom a gyermeket, hogy a nap ezzel még nem ért véget, rövid szusszanás és ruhacsere után irány a természet lágy öle!
Kirándulásunk enyhe morgással kezdődik (már kezdem megszokni - ilyen ez a kamaszkor), a heves hőbörgést azonban egy idő után csacsogás váltja fel, meg az, hogy "hol tudok bemenni a kukoricásba? csinálsz rólam képeket? ó, szotyik, oda is be akarok menni!" Élvezem, élvezzük a létezés minden egyes pillanatát. Átsétálunk a Lókos-patak rozoga hídján, majd a természet által birtokba vett vonatsíneken. Egy majorba "ütközünk", vajon ez itt, innentől magánterület? Szerencsére nem. Továbbmegyünk, az épület mellett legelésző birkák bamba képpel bámulnak ránk. Csodás helyekre visz az utunk, a látvány több mint lenyűgöző.
Olyan békés minden. Jó itt lenni. Meghitten andalgunk az úton, amikor megpillantjuk a dombot. Látom, hogy van egy út, ami a tetejére visz. Majdnem kiugrok a bőrömből, amikor az aljára érünk - Rákóczi törökmogyorófájához vezet!
A háromszáz éves fa káprázatos látványt nyújt. Huszonöt méter átmérőjű lombkoronája tekintélyt parancsolón terpeszkedik a domb felett.
Megérintem a törzsét. Biztos, hogy varázsereje van.
A dombról lenyűgöző kilátás nyílik Romhányra és a környező dimbes-dombos tájra; ide a héten még biztosan visszajövünk, egy alkalom nem elég ennek a sok szépségnek a befogadására.
Elidőzünk még egy darabig ezen a csodálatos helyen, majd hazafelé vesszük az irányt. A kezdeti morgásnak nyoma sincs a kisebbik kedvenc részéről - csiripel, mint egy kismadár, szökdécsel, akár egy őzgida. Kitárt karokkal fut a mezőn, majd hirtelen hasra vágódik, és meghempereg a vadvirágoktól tarkított fűben. Érzem, hogy élek, hogy élünk.
Hazafelé meg kell állnunk a(z egyik) kukoricásnál, a gyerek tudni akarja, milyen érzés elvegyülni a nyurga kukoricatövek között. Szabad. Szabad érzés.
Hazaérve betolunk az arcunkba néminemű táplálékot, habár sem ő, sem én nem vagyunk kifejezetten éhesek. Én pakolászok egy kicsit, teszek-veszek, a kisebbik kedvenc pedig birtokba veszi az elliptikus trénert - le kell dolgozni a vacsorát. Jövök-megyek körülötte - jaj, te gyerek, hát vigyázz már, hát az a zsinór rátekeredett a kondigépre! Kis sértődés, mára vége az edzésnek.
"Anyaaaaa! Nincs internet!" Mi a manó? "Tévé sincs!" Micsoda?! Felhívom a szolgáltatót, központi hiba nincs, elindítanak egy vizsgálatot a vonalon (vagy micsodán), ha távgyógyításban megoldható a probléma, holnapra megjavítják. Szuper. Lehet, hogy egy-két órán belül végeznek is, nyilván csak nem akarnak látatlanban ígérgetni. Megyek, letekerem a gépről azt az izét. Egyáltalán mi ez? Ajaj, ez elszakadt. Lássuk csak! Nincs internet, se tévé, a kezemben viszont van egy elszakadt "zsinór". Hát ez nem zsinór, ez egy kábel! Pontosabban "A Kábel"... Telefon a szolgáltatónak: ne fáradjanak a vizsgálattal, inkább fáradjon erre egy szerelő, lehetőleg olyan, akinek van humorérzéke.
Legalább "sikerült" egy kis csendet varázsolnom - a béke szigetére.
2017. július 26. szerda
Reggel hétkor ébresztő, nyolctól tizenkettőig jöhet a szerelő; kell egy óra, mire az ébredés utáni vonásaim felveszik az emberi megnevezésű kinézetet. Persze már hét előtt felkelek, kihúzom a kukát, majd elolvasom Ottósógor rövid szöveges üzenetét: a kuka ma esedékes, hátul kell kihúzni.
A konyha felől motoszkálás zaja hallatszik, biztos megint a Bella. Hajnalban is megpróbált bejönni. Szerencsére kulcsot másoltatni még nem tud. Kicsit később lenézek. A bejárati ajtó tárva nyitva, a konyhaasztal üres. Gyors leltárt készítek fejben: háromnegyed kakaós kalács, tíz darab zsömle, negyed kiló magvas barna kenyér és fél kiló fehér kenyér odalett. Bellaaaaaa!
Reggelizünk (a gabonapehelyhez nem fért hozzá a büdös dög), olvasunk, beszélgetünk, várunk. Tizenkettőkor felhívom a szolgáltatót - nem, nem felejtettek el, amint tudnak, jönnek. Az a baj, hogy a vihar is. És nincs itthon kenyér. Most már nagyon el kéne indulnunk vásárolni. Kisvártatva megérkezik a bűbájos szerelő, aki egyben varázsló is lehet, mert nem egész három perc alatt megy a tévé, és ismét rácsatlakozhatunk a világhálóra. Igazából tizenhárom percet töltött nálunk, de abból tíz percet a kutyák miatt, a kapuban. Meglehetősen nehéz dolog volt elmagyarázni a dögöknek, hogy a szerelő nem a "tíz fogás, amit mindenképpen meg kell kóstolnod, mielőtt..."-lista egyik kipipálandó tétele.
Mivel útra készen állunk, hogy lehetőleg még a délutánra beígért, és a Bánk irányából már valóban érkező vihar előtt be tudjunk vásárolni, ahogy kiengedem a szerelőt, már indulunk is ebédért, no meg kenyérért. Jól elment az idő (meg amúgy sem terveztem, hogy főzni fogok), úgyhogy megint a hamburgeresnél kötünk ki vásárlás után. Fő a változatosság!
Biztos vagyok benne, hogy nem ússzuk meg szárazon a hazafele utat, de az égiek kegyesek hozzánk, és még időben hazaérünk. Aztán persze rákezd az eső, a vihar viszont elmarad. Öt óra lesz, ma már nem megyünk sehova, mert az eső lába még mindig lóg. Egyébként meg roppant mód élvezem, hogy a feltétlenül szükséges kötelező tennivalókon túl az égvilágon semmi dolgom nincs. Talán rá tudom venni a gyereket, hogy játszunk valamit, aztán olvasok, vagy tévézek (esetleg mindkettő), de legfőképpen "semmitteszek".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése